Az utókor (hamis) ítélete: a 10 legtartósabb közhely a középkorról II.

Cikkünk második fele a 10 legszívósabb kliséröl, amelyek a középkort sújtják.

5. “Nem fejlődött semmi, a tudományt üldözték”

Jó sokszor halljuk ezt, nem? A középkor “sötét”, amikor nem fejlődött semmi tekintetben a világ: az emberek a sárban dagonyáztak, gőzük nem volt a kozmosz működéséről, és úgy alapvetően boszorkányságnak tartották a tudományt és elpusztították a művelőit.

Kényelmes dolog ezt képzelni, pedig nem ez a helyzet. Tény és való, hogy egyrészt történt egy komoly technikai visszaesés a Római Birodalom nyugati felének elbukásával, amit sokan hajlamosak a kereszténység elterjedésével megideologizálni: a kereszténység tiltotta a tudományokat, leeretnekezte a tudósokat, ezért jött a sötétség.

Ez a klisé először a felvilágosodás idején, és különösen a Nagy Francia Forradalom alatt hangzott el, és sikerrel meg is ragadt a köztudatban. A forradalmárok felismerték, hogy eszmei szinten kell lecsapni a nagy ellenségre, a kereszténységre, amely általánosan ellenezte mások lefejezését, fölgyújtását, meg úgy nagy általánosságban a rombolást. Mivel a tudomány a fő kulcsszavaik közé tartozott, egyértelmű, hogy tudományellenességgel vádolták az egyházat, érvelésüket pedig átvette a rájuk modellként tekintő kommunista forradalmi brigád.

A valóság ennél ismét csak egyszerűbb: akik a tudományt művelték a nyugati római birodalomfélben, azok a görög és latin anyanyelvű helyiek voltak, akikről tudjuk, hogy elég szépen lerohanták őket az észak és kelet felől érkező germánok. A germánoknak megvolt a maga kultúrája, mézsörrel, sajátos higiéniával, mindennel – de ebben nem foglaltatott benne hatalmas kőépítmények emelése, fejlett mérnöki tudás, daru-építés, csillagászat… amikor pedig ezek a más típusú kultúrával és tudással rendelkező germánok ellepték Európa nyugati felét, az antik kultúra jelentős része elveszett – helyette a korai germán terjedt el, amely tény és való, technikailag korántsem volt olyan fejlett, mint a római volt. Az ókori vívmányok újrafelfedezése pedig bizony eltartott jócskán több, mint 600-700 éven át.

Ez viszont nem a tudósok elnyomása miatt történt! Hiszen a középkorban virágzott ki például az alkímia is – az a tudomány, amire a modern kémia és fizika is épül. Az pedig, hogy a középkorban laposnak gondolták volna a Földet, egyszerűen nem igaz: már Arisztotelész megírta, hogy a Föld gömbölyű – az ő munkái pedig széles körben ismertek és olvasottak voltak egyházi körökben is – mivel a papi képzés részét képezték! Az egyetemeken is oktatták művét, és senkiről nem tudunk, aki cáfolni akarta volna a nézetet. Maguk az egyházatyák is, akik a középkori kultúra alapjait teremtették meg, elismerték Arisztotelész ezen nézetét. Emellett a skolasztika csillagászati alapműve, John of Holywood (Johannes de Sacrobosco) asztronómiai írása, amelyet a XIII. század elején írt, gömbként kezeli a Földet – ezt a tankönyvet pedig még az 1500-as években is a témáról írott legfontosabb egyetemi jegyzetként használták! Emellett nézzünk csak rá egy asztrolábiumra – szintén gömb formájú Földre utal.

Asztrolábium

Ez a klisé onnan eredhet, hogy volt egy Lactantius nevű korai keresztény szerző (265-345), akinek a művei a középkorra feledésbe merültek, de ezekben váltig azt állítja (a Bibliára hivatkozva), hogy a Föld lapos. Ugyan ez az állítás egyáltalán nem szerepel a Szentírásban, Lactantiusnak mégis sikerül belemagyaráznia egyik-másik részbe, hogy ez áll ott – amikor pedig a reneszánsz korában felfedezték ezt a szerzőt, maga Kopernikusz konkrétan őt támadva tagadta meg ezt a régi világképet és írta le sajátját. Bár Lactantiust eretneknek nyilvánították még az ókorban, a XV. század humanistái mégis azonosították nézetét az egyházzal, azt állítva, hogy a Föld lapossága bibliai és egyházi állítás – miközben nem, nem az!

A tudósok üldözéséről pedig elég annyi, hogy a legnagyobb alkimistaműhelyek Itáliában konkrétan a pápai állam területén voltak, és még pl. a kabbala művelőit is támogatták, amennyiben könyvek fordításával vagy alkímiai kutatásokkal is foglalkoztak! Akkor támadtak tudósokra, amikor azok hatáskörükön túllépve vallási téziseket kérdőjeleztek meg a tudományra hivatkozva. Akkor viszont nagyon (vö. az egyébként szerzetes Giordano Bruno esetét).

4. Aszaszinok

Különösen a valóban remek Assassin’s Creed játékok és regények megjelenése óta, de már előtte is elterjedt egy kép ezekről az aszaszin nevű fickókról, miszerint egy profi, mindenre elszánt, bonyolult képzést kapott és megsemmisítően technikás orgyilkos-klánról van szó. Mi ebben a valóság? Létezett ilyen?

Nos – nem kérdés, az aszaszinok léteztek, és valóban foglalkoztak orgyilkosságokkal, sőt, olyannyira hírhedtek voltak nyílt színen történő gyilkosságaikról, hogy több európai nyelvben nevük az ‘orgyilkos’ szó forrása (angol és francia: assassin, spanyol: asesino, stb.). De kik is voltak ezek az emberek?

Nem egy rejtélyes demokrata szervezet, akik szuperfelszereléssel megnyuvasztották a nemzetközi békére fenyegetést jelentő embereket, az biztos. Egy iszmáilita tizenkettes világvége-váró síita szekta voltak, népszerű, könnyen befogadható nézetekkel, amelyeket a hellenisztikus bölcseletre, a platóni idea-tanra és helyi kis kultuszokra lehet visszavezetni. Hitük szerint a hatodik imám fia (akit súlyos alkoholizmusa miatt zártak ki a Próféta örökségéből), Iszmáil volt a jogszerű örökös, erre hivatkozva politikai követeléseknek is hangot adtak és egy sajátos hitrendszert is kidolgoztak. Úgy vélték, van egy mennyei hierarchia, amelynek élén a megismerhetetlen Egyetlen áll, aki tíz isteni intelligenciát teremtett, melyek közül a legalsó szintű Allah, aki viszont a világ és az emberiség alkotója.

Azaz, az iszlám síita szektáján belüli iszmáilita szekta egy nizári ágú szektájáról van szó. Értjük?

Az aszaszinok tehát egy többszörös hitbeli szakadás eredménye voltak. Több eldugott, hegyi erődben volt központjuk (a pontos számot a mai napig nem ismerjük, ugyanis a mongolok elpusztították mindet). Gyilkosságaik a valóságban minden akrobatikát és szépséget nélkülöztek: egyszerűen a nyílt utcán, tereken vagy a mecsetekben odasétáltak a célponthoz és leszúrták, majd ott állva várakoztak a retorzióra, tudva: teljesítették a parancsot, a mennyország vár. Ilyen értelemben inkább hasonlítottak a mai öngyilkos merénylőkre, mint egy profi bérgyilkosra!

Ráadásul nevük valószínűleg a hashashinu szóból ered, ami a legamszterdamibb értelemben vett hasis-evőt jelent, ugyanis tagjaikat így toborozták: teljesen átlagos embereket raboltak el, vitték el őket hegyi váraik valamelyikébe, ahol “utaztatták” őket a felsőbb szférákba, majd amikor már becsülettel bekómáltak, visszajuttatták őket köznapi életük helyszínére. Az ember pedig sóvárgott és sóvárgott a mennyei látomás újraélése után, amíg egy nap be nem sétált hozzá valaki és fel nem ajánlotta, hogy ha újra el akar jutni a mennybe, jöjjön vele… naná, hogy ment is!

Misztikus szekta? Igen. Elérhetetlen erődítmények? Igen. Hegyekről leugráló fanatikusok? Igen. Profi orgyilkosok? Nem.

3. Számok

A középkorban ugyanolyan nagy igény volt az uralkodók részéről egy “kis” propagandára, mint manapság: felolvasóik, kikiáltóik járták a falvakat és városokat, és tudatták a néppel azt, amit tudni kellett.

És hogy mit is kellett tudni? Nos – az kevés, hogy csapataink győztek. Az kevés, hogy elfoglaltak x darab települést. A nép azt akarja hallani, hogy irtózatosan sok ellenség pusztult el brutálisan, hogy megdöbbentően sok eretneket ítéltünk el, horribilis, indokolatlan mennyiségű boszorkányt égettünk meg.

Ugyanez a propaganda zajlott a magasabb körökben is: itt már nem egyszerűen kikiáltók szavalatai, hanem krónikások kötetei is elképesztő számokkal dobálóznak: százezres seregek csapnak össze, ezerszám égnek el a boszorkányok, egy város bevétele pedig véletlenül sem zajlik le békésen, hanem sok ezer ellenálló katona és civil lemészárlásával történik, aminek folyamán tonnaszám hoznak haza katonáink értékeket.

Legyünk őszinték: valóban elő-előfordult egy becsületes szabadrablás, de a hadvezérek és királyok nem voltak hülyék akkor sem. Nem a nagy büdös rombadöntött semmi fölött akartak királykodni (vagy hadvezérek esetében földesúrkodni, hiszen reális esély volt arra, hogy az általuk meghódított területet ajándékba kapják az uruktól), hanem ép, szép városok, falvak fölött, ahol van, aki dolgozik és adót fizet. A középkort feketénél feketébbre festeni vágyók kapva kapnak a krónikák nyújtotta meghökkentő számokon, de azért gondolkozzunk már el egy kicsit!

Hogyan lehet úgy egy átlagos vár ostroma után húszezer-harmincezer embert megölni, hogy a korszak legnagyobb városaiban éltek kb. ennyien? Elég pontos számaink vannak adólajstromokból, tudjuk, mekkora lélekszámú volt egy átlagos város. Amikor pedig egy átlagosnál kisebb városban öltek meg egy korabeli megapolisznyi embert (úgy, hogy az a város a következő évtől elég jól adózott már), akkor – szerintem – jogos a gyanú, hogy királyi propaganda áldozatai vagyunk 7-800 évvel később is. (Jelenleg is zajlik egy kutatás, ami megpróbálja tisztázni Jeruzsálem elestének történetét az első keresztes hadjárat végén, 1099-ben, amikor is a hivatalos történetírás szerint a keresztes őrjöngő mészárlással pusztították el a Szent Város lakosságát. Most még muszlim történészek is dolgoznak azon, hogy kiderítsék: valóban megtörtént-e ez, vagy pusztán a győztesek propagandája-e, amit az otthoni európai közönségnek szántak.)

Hasonló a helyzet az eretnek- és boszorkányégetésekkel. Való igaz, hogy ez egyes időszakokban és egyes helyeken gyakori dolog volt, viszont van két közhely, amivel le kellene végre számolnunk.

Egyrészt, a boszorkányüldözések 80%-a nem is a középkorban zajlott le, hanem az újkorban! Mind a hírhedt spanyol inkvizíció, mint a német területeken történő vadászat (a két legtöbb áldozatot követelő ilyen akció) a XV. század végén kezdődött (VIII. Ince pápa 1484-ben nyilatkozott egy bullában a boszorkányokról, míg a híres-hírhedt Malleus Maleficarum, a boszorkányvadászok kézikönyve 1486-ban került először kiadásra – és, csak úgy mellékesen, a pápaság nem sokkal később betiltotta…). Sokan többszörösen tízmilliónyi áldozatról beszélnek – de gondolkozzunk már, ismét kérem! Egyik pestisjárvány a másik után nyalta végig Európát, és mégis annyi népességfölöslegünk volt, hogy emellett még milliókat tudtunk a máglyára vetni?…

És ez a második fontos pont: a szám. Egyes magukat történésznek vélő szerzők (és több hivatásos történész is) többtízmilliós áldozatszámot emleget, ami a korabeli demográfiai adatok csupán csak részleges ismerete mellett is vicc. A krónikák számadatai sugallhatják ezt – propaganda céllal, a megsemmisített ellenség méretét eltúlozandó. De amikor állítólag egy racionális világban élünk, lehet, hogy kéne néha az eszünkre is hallgatni. Kedves mindenki, aki valaha is középkorral akar foglalkozni: óvatosan a számokkal! Még a végén megvágjuk a valóság szövetét!

2. Higiénia

Sok mindent leírnak a középkori higiéniával kapcsolatban, elsősorban szépirodalmi szerzők. Mondjuk azt, hogy ilyen nem volt.

És most nem a Sir Walter Scott féle irodalomra kell gondolni, ahol a szende szüzek százszorszép-illatfelhőben, patyolattiszta ruhában ereszkednek alá a fényesre sikált páncélú, szépen borotvált bajnokaikhoz – hanem például a nemrég megjelent Ítélet könyvére, amely ennyire már nem idealizálja a középkori testápolást: itt olvashatunk a különböző élősködőkről, a koszos kezekről, a kézmosás hiányáról, és bizony ez igen közel állhat a valósághoz.

Tény ugyanis, hogy a középkorban a személyi higiénia gyakran kimerült alapdolgokban. A kézmosás – a legfontosabb dolgok egyike, hiszen azzal a kézzel ettek az emberek – például Európában szinte teljesen ismeretlen dolog volt. A fürdés valóban luxusnak számított: kevesen engedhették meg maguknak, hogy vizet melegíttessenek, a nulla fok körüli kútvíz meg ott dögöljön meg, ahol van, főleg télen, hát ki akar még egy jó kis tüdőgyulladást is! Egyes ruhadarabok mosása is ritkás esemény volt – ha kimostad, meg kellett szárítani, és nem tudom, hányan próbáltak olvasóink közül például a hivatalos úri-lovagi viseletnek számító gambesont mosás után valahogy szárazzá varázsolni… aki próbálta, tudja, hogy ez milyen nehéz, a többiek pedig elhihetik, hogy egy több centi vastag vászon és gyapjú kabát bizony határozottan jól beszívja a vizet…

És mégis mostak, csodák csodája! Annyira, hogy külön kasztot képeztek a mosónők, akik a kutak vagy folyók partjára vonulva végezték ezt a szappannal és tekintélyes mennyiségű csapkodással járó, kőkemény fizikai munkát. (Olyan kemény munkát, hogy ha a régészek találnak egy középkori csontvázat, amelyen látszik, hogy a személy jobb válla sokkal nagyobb, erősebb, mint a bal, két opció játszik: ha férfi volt, akkor biztosan íjász, ha nő, akkor szakács vagy mosónő…)

Az arcmosás viszont fontos volt: erről tanúskodnak a nagy számban fennmaradt arcmosó tálak. Elterjedt szokás volt – a közhiedelemmel ellentétben – a borotválkozás is: amikor az első keresztes hadjárat után az európai lovagok letelepedtek, és megkíséreltek szövetséget kötni a helyi örményekkel, a krónikások megjegyzik, hogy azok többször képenröhögték őket, és nem adták hozzájuk lányaikat, mert az európai lovagok “nőiesek a csupasz arcukkal”. Ez a szokás olyan elterjedt volt, hogy még hadjárat alatt is gyakorolták!

A vikingek a fogápolás mestereinek számítottak, a lábmosás pedig – bibliai ihletésre – szintén a napi rutin részét képezte Európában.

Uszáma ibn Munqidz XII. században írt igen izgalmas önéletrajzában, az Intelmek könyvében több oldalt szentel az 1100-as évek higiéniájának és orvosi tudásának mind a keresztény, mind a muszlim oldalról: a Szentföldön a korban komoly fürdőházak működtek, ahol a római mintára akár még epilátort is talált a higiéniát kereső.

Összegezve: a kép nem olyan sötét, mint amilyennek festik, bár tény, ami tény: a fürdést alapvetően nyáron ejtették meg (amikor nem haltak bele), és a kézmosás teljes hiánya miatt meghökkentően sok fertőzést szedtek össze. De legyünk őszinték – sokan ismerünk olyan embereket ma is, akik így élnek, maradjunk hát meg a valóság talaján, és fogadjuk el az olyan realitásra törekvő regények leírásait, mint amilyen az Ítélet könyve vagy mondjuk Maurice Druon: Elátkozott királyokja.

1. A Nők elnyomása

Ez bizony minden középkor-klisék nagyanyja… mindenki, aki járt középsuliban töriórára, tudja, hogy a nők micsoda pokoli elnyomás alatt álltak a középkorban: a férfiak adták-vették őket, ahogy csak tetszett nekik, nem engedték tanulni őket, rojtosra égették őket, mint boszorkányokat, alapvetően lenézték őket, semmi hatalmuk nem lehetett, egyedül az utcára nem mehettek ki, stb.

Egyszerűen ez úgy, ahogy van, nem igaz. Hogy mondhatja bárki, hogy egy olyan kor lenézte a nőket, amiben a Mária-kultusz népszerűsége azóta sem látott mértékben felívelt? Hogy nézte volna le az a középkor a nőket, amelyben megszületett a rendkívül önfejű és nagyon is művelt szent Erzsébet, vagy a kevésbé művelt, viszont arcátlanul karizmatikus és jó hadvezető Jeanne d’Arc? (Igen, akit a nagy kaland végén megégettek máglyán, de igazából ezt akkor is megtették volna vele, ha férfinak születik…)

Itt a leginkább tetten érhető a mai kor eszmeiségének visszavetítése a múltra: a mai korban, két világháború és a női egyenjogúsági mozgalom sikere utáni elképzeléseinkkel rettentőnek érezzük a középkori nők életét – pedig az gyakran nyugodtabb és kevésbé megerőltető volt, mint a maiaké!

Mire is gondolok? Nos – a középkori nőnek nem kellett heti 5×8 órában dolgozni mennie. Nem kellett kitennie magát annak a ma elterjedt, megalázó gyakorlatnak, miszerint állást kell keresnie, ahol azzal szembesül, hogy mint nő, hátrányt szenved a férfi pályázótársaival szemben. Nem került szerepzavarba (ami a pszichológia szerint a legnagyobb veszély, ami leselkedik az emberi pszichére), azaz nem kényszerült férfiszerepre (ld. még egyedülálló anya, két-három műszak, nyomorgás, stb.).

Mi volt a dolga? Háztartást kellett vezetnie – amin belül ő számított a főnöknek! Ez a legszebben az angol lord és lady szavak eredetében nyilvánul meg: ezek az elismerő szavak ugyanis egyenrangú feleket jelöltek.

Az óangol nyelvben a lord, azaz úr szó legelterjedtebben használt megfelelője így hangzott: hláford (ejtsd: hlevord), a lady pedig hláfdíge (ejtsd: hlevdíje) volt. Előbbi a hláf (modern angol loaf, azaz kenyér) és a weord (ma: warden, azaz őrző) szavakból áll össze, azaz úr az, aki “a kenyér védője”. A hláfdíge pedig szintén a hláf – kenyérrel indul, a dígean ige pedig a dagasztás, a kenyérkészítésnek felel meg: azaz úrnő az, aki “készíti a kenyeret”. Ez a legszebben mutatja a szerepek szétválását: az asszony megteremti az otthont, a férfi dolga pedig az, hogy megvédje azt. A középkori ember elfogadta ezt a kettős szerepet, és élt is eszerint. Kicsiben és nagyban is működött: a jobbágyportán ugyanúgy az asszony intézte az otthon dolgait, amibe a férfinak nem sok beleszólása volt, a férfi feladata pedig az volt, hogy megvédje a nő által teremtett otthont.

Elég logikusnak hangzik, nem?

Az pedig, hogy a nők nem tanulhattak, nem igaz. Kapásból kijelenthetjük, hogy bizonyos társadalmi szint alatt senki sem tanult (merthogy minek is? Semmire sem használták volna, így valószínűleg nem is nagyon akartak), bizonyos szint felett pedig pont a lányok voltak azok, akiket előbb taníttatni kezdtek: hiszen amíg a fiúk apával kardozni-lovagolni-harcolni tanultak, addig a lányok olvastak, verseket tanultak (hiszen pl. nemesi családoknál elvárás volt, hogy bizonyos nyelvezetben, egyenesen verseléssel beszéljenek a lányok!) – és gazdaságtudományt, hiszen a mindenkori vár illetve uradalom gazdasági irányítója az asszony volt, és ebben nem volt kifogás! A várúrnő mindent a kezében tartott: a konyha ellátásától kezdve a kiadásokon át a bevételekig mindennel ő gazdálkodott. Főnök volt – más értelemben volt nyeregben, mint egy mai nő, könnyen lehet, hogy egy a mai életen edződött nő nem tudna kiteljesedni ebben a szerepben – de valószínűleg a középkori nők sikoltva menekülnének el az állásinterjúk, a munka és a minimum 12 évnyi tanulási kényszer szabadsága elől a maguk “elnyomásába”…

Sangard

szerzőnk egyetemet végzett nyelvész, történész

A cikk első felét elérheted ide kattintva!