A gőz hőse – Egy magyar Stalker naplójából

by R15 · 2014-09-09

Az alagutak sötétjében mára már senki sem tudja, hogy mi történt húsz éve, hogy ki volt az első 2014-ben, aki kiadta a parancsot. Az atomcsapást válaszcsapások követték. Az emberiség maroknyi túlélője Budapesten a föld alá menekült a gyilkos sugárzás elől, hogy a metróban kezdjék újra az életet. Semmit sem tanultunk és semmit nem felejtettünk, a metró csak egy újabb helyszín lett, ahol a játszmáink folytatódtak.

Még nem láttam a teljes képet, de a „tábortűz híradóból” elcsípett információkból annyi biztos kiderült, hogy a Kereskedők céhe nagy dobásra készült. Azután, hogy szinte minden épkézláb Stalker nekik dolgozott az utóbbi hetekben, könnyen kitalálható volt, hogy engem is megtalálnak majd.
Egy, fehér, makulátlanul tiszta metrókocsiban került sor a találkára, az lenti világhoz képest, elképesztő luxus közepette. A Deák tér urai semmit nem bíztak a véletlenre, bőrülésekkel, nemes függönyökkel és egy gyönyörűen megterített, faragott asztallal vártak rám, rajta ritka konzerv-finomságokkal, sőt, még üveg vörösbor is előkerült valahonnan. És fény, pazarlóan sok fény…
A három kereskedőcsalád képviselője szemérmetlen és leplezetlen hízelgésbe kezdett, amiről be kell látnom, hogy hatott. A bor, a méltató szavak és persze leginkább a fizetség meggyőzött, hogy a titkolózás és a nyilvánvaló nehézségek ellenére elvállaljam a küldetést.

***

Soha ne vigyél magaddal civilt a felszínre! Egy Stalker kézikönyv biztosan ezzel a passzussal kezdődne. Ezt, második szabályként, biztosan az követné: ha már viszel is magaddal valakit, az ne egy hatvanas, kivénhedt, tüdőbajos csóka legyen.
A Gyöngyösi utcától hosszú, nagyon hosszú utat kellett megtennünk a végcélig, a vastag avaron, rozsdás autók között, a panelházak félelmetesen üres tekintete mellett. Tudtam, hogy a hosszú, de szerencsére eseménytelen út végéhez értünk, amikor a fák takarásából kilépve, megláttam a megrogyott, de az idő által le nem győzött víztornyot. Bemásztunk a málló kerítés számtalan résének egyikén.

Itt semmi használhatót nem találunk – dünnyögtem a maszk alatt elkeseredve, amikor megláttam, hogy a gazzal felvert Vasúttörténeti Park hatalmas gépcsodái vöröslenek a rozsdától. Az öreg masiniszta csak intett, hogy kövessem. Minden bajáról – még sántikálásáról is – megfeledkezve, révületben sietett a depók felé, megkerülte a fordítókorongot és meg sem állt a kopott, zöld 33-as ajtóig. Együttes erővel feszítettük ki a kaput. Amit akkor láttam, sosem felejtem el többé.
A Nap lemenő fénye besütött a csarnok ablakán, éppen az éjfekete, 424-es gőzmozdony elé. Mintha a gondos kezek csak pillanatokkal azelőtt hagyták volna abba a fekete fém tisztítását, fényesen csillogott a vas monstrum, büszkén, diadalittasan, orrán a vörös csillaggal. Mire felocsúdtam az ámulatból, az öreg, gázmaszkját már a kezében tartotta és patakzottak a könnyei.

***

A Céh, embert, töltényt, gyógyszert és időt nem kímélve végül megvalósította a Pusztulás (vagy ahogy a csuhások nevezik: Utolsó Büntetés) utáni Budapest legnagyobb expedícióját és több tonnányi sugárzástól mentes termőföldet juttattak a sárga-vonal állomásaira. Azóta kering egy történet a boldog mozdonyvezetőről, aki abban a pillanatba lehelte ki lelkét, mikor csillagos homlokú vasparipáján megérkezett a föld alá.
Persze, én tudom, hogy ez nem egészen így történt és az öreg is csak hónapokkal a küldetés után lehelte ki a lelkét, a sugárzás végzett vele – de ki vagyok én, hogy az emberektől elvegyem a hősüket és a gyerekektől egy mesét…