A Hangya és a Darázs kritika: Töltelékfilm, de a vicces fajtából!
A Marvel a Bosszúállók: Végtelen háborúval összehozta az elmúlt 10 év legfontosabb event-filmjét, mely megkoronázta a képregénygyár korábbi erőfeszítéseit a szuperhősök világában. Az emberek aztán nagyon várták, hogy miképp viszik tovább ezt a sztorit, a Captain Marvel azonban még odébb van, a Hangya második része pedig egy csomó emberben már előre csalódást keltett. Hiszen érdekel bárkit is, hogy hol voltak Scott Langék, mialatt Vasember és a többiek megküzdöttek az Őrült Titánnal? Nem csak a teljesség kedvéért érdemes megnézni A Hangya és a Darázst, a jól eltalált humor és az egyik végefőcím utáni extra jelenet ugyanis emlékezetessé teszi ezt a filmet is.
A történet nagyjából arról szól, hogy a menekülésre kényszerült Hank Pym és lánya Hope Van Dyne egy napon rájönnek, hogy a lány rég elveszett anyját igenis meg lehet menteni. A kulcs a kvantumvilág és persze Scott Lang, akivel a két karakter ismét összeáll, hogy elkenjék néhány rosszfiú és rosszlány száját. A történet elég generikus, viszont a Marvel mostanában egyre többször ráhibázik arra, hogy milyen egy jó főgonosz. Míg a DC filmeknek ez nagyon nem megy, addig itt Szellem egy egész komplex karakter, aki képes hozzáadni a történethez.
Paul Rudd esetlensége a színész legtöbb filmjében idegesítő tud lenni, itt viszont az új Hangyaként igenis jó a művész. A Hangya és a Darázs néhány jelenete legalább olyan vicces, mint a Deadpool 2-ben látott beszólások voltak. Persze ehhez kell Scott Lang visszatérő sleppje, akik az első részben is nagy sikert arattak a nézők körében. Az egyetlen gond a filmmel, hogy nem érezzük azt az érzelmi nyomást és kötődést Hank Pym feleségével, amit kellene, így kissé súlytalan marad az a kérdés, hogy sikerül-e megmenteni a nőt.
A Hangya és a Darázs nagyjából azt a választ adja a kérdésre – miszerint hol volt Scott Lang a Thanosszal való harcok alatt? -, mint amit vártunk. A film vége bevisz egy komoly gyomrost a nézőknek, így jó nagy kontrasztot láthatunk az addigi laza stílushoz képest. Mostanában a női karaktereket nagyon túltolja Hollywood, és nem csak a Star Warsra gondolunk, itt viszont nincs semmi túlzott erőlködés, mind Szellem, mind pedig a Darázs nagyon menők. Az akciójelenetek ötletesek, és simán el lehet süppedni ebben, a kisebb tétekkel dolgozó történetben.
A Marvel nagy erőssége, hogy időről-időre bevállalja, hogy nem minden hőse dolgozik 0-24 az univerzum megmentésén. Ott volt például a Tom Holland főszereplésével készült Pókember film is, és bizony a Hazatérésnek iszonyúan jól állt, hogy egy kisstílű hős küzdött a nem túl nagy volumenű gonoszokkal. A kötelező Stan Lee cameo persze megvan A Hangya és a Darázs c. filmben is, bár itt nem sikerült olyan jól beilleszteni a filmbe a legendás alkotót, mint a Thor: Ragnarökben.
A Hangya folytatása minden szempontból jobb, mint az első rész volt. Viccesebb, pörgősebb, a csapat dinamikája is jó, ráadásul jól illeszkedik az MCU sztorijába. A Marvel filmjei olyanok, mintha egy sorozatot nézne az ember, csak éppen a tévéképernyő helyett a moziban. A Hangya és a Darázs pedig elérte, hogy még jobban várjuk a következő epizódot.
Mondjuk az áltudományos szövegeket kár, hogy ennyire túlerőltették, ezért az értékelést tekintve 7/10-et kap a film.
