Soha már! – A holló-kultusz nyomában – I. rész

by R15 · 2015-02-24

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül… Hogy lett akárcsak Edgar Allan Poe verse, úgy A holló című film is a gót-szubkultúra kultuszműve?

”Ahol a szerelemről van szó, ott nincs határ
jó és rossz között.„
(James O’Barr)

A kezdetek – A képregény

A hollók számos kultúrában mitikus madárnak számítanak, akik a természetfeletti szolgálatában állva segítik a hőst az élők és holtak világával való kapcsolatteremtésben. Állítólag A holló képregény története is egy régi indián legendából származik: a varázslatos holló képes feltámasztani a meggyilkolt embereket, hogy azok igazságot szolgáltathassanak.

A holló (eredeti címén The Crow) szülőatyja, James O’Barr 1981-ben, Berlinben kezdte el rajzolni az első képregényt, miután egy tragikus balesetben elvesztette a barátnőjét (a lányt egy részeg sofőr gázolta el). O’Barr ekkor teljesen összeomlott és a munkájába temetkezett. A rajzolástól azt remélte, hogy általa majd képes lesz feldolgozni a veszteséget, és levezetni a benne felgyülemlett agressziót. Ennek során született meg ez a rendkívül sötét hangulatú képregénysorozat komor atmoszférával, és megdöbbentő mértékű erőszakkal, őrülettel telve. „Minden egyes oldala színtiszta düh”– nyilatkozta az elkészült műről O’Barr a kilencvenes évek közepén. A képregényt 1989-ben adták ki először és underground körökben nagy siker lett, majd nem sokkal később Hollywood is felfigyelt rá.

James O’Barr

Ez a képregény egy nem akármilyen művészeti alkotás. Rengeteg utalás, idézet, illetve dalszöveg épül be a műbe, mintegy kollázsszerű elrendezésben, melyek a korszak legkomorabb zenéit játszó együtteseire utalnak: Eric kinézetét például a Bauhaus énekese Peter Murphy, Iggy Pop, valamint a The Cure frontembere, Robert Smith inspirálta, az egyes részek címei pedig a már említett The Cure és Joy Division dalcímekre emlékeztetnek (illetve ezen zenekarok dalszövegei is feltűnnek a műben). A képregény főszereplője a gót-szubkultúra kultuszfigurája lett, igaz, elsősorban a sikeres filmadaptáció után.

Peter Murphy

Robert Smith

Iggy Pop

O’Barr A holló egyik részében egy teljes oldalt szentelt a The Cure ’The Hanging Garden’ c. dalszövegének, mivel rengeteget hallgatta az együttes korai albumait (különösen a Seventeen Seconds-t a Faith-t), míg dolgozott a történeten.

The Cure – Hanging Garden

További hatásokat is ki lehet mutatni O’Barr munkájában, de főleg ezek a zenekarok hatottak rá leginkább. Már csak ezek, és majd a későbbiekben tárgyalt filmzenei albumon szereplő előadók miatt is érdemes megismerkedni ezzel a nem mindennapi alkotással.

Ezen a linken bele lehet pillantani a képregényekbe: https://thecrowcomics.wordpress.com/category/0b-james-obarrs-original-comic-the-crow/

A film

Valahol azt olvastam, hogy a fordítók szándékosan ültették át “hibásan” a film címét, ugyanis szerintük a holló sokkal misztikusabb állat, és így jobban passzol a történethez. Nyilván Edgar Allan Poe híres verse segített nekik a döntésben, amiből egy részlet el is hangzik a filmben:

„…S im egyszerre ajtóm roppan, Mintha egy kéz félve koppan – dobban ajtóm csöndesen…”
A holló – Babits Mihály fordítása

1994-ben mutatták be az Alex Proyas által rendezett filmet, ami hatalmas sikert aratott a mozikban és szinte azonnal kultuszfilm lett. Olyan nagy kaliberű alkotásokkal emlegették együtt, mint Tim Burton Batman-filmjei, vagy épp a Blade Runner.

A főszerepet Bruce Lee fia, Brandon Lee játszotta, aki a forgatás során tragikus balesetben életét vesztette. Mégis, apjához hasonlóan, Brandon-nak is sikerült halhatatlanná válnia a filmtörténetben: a legutolsó alakítása ugyanis olyannyira emlékezetesre sikerült, hogy sokan (pl. a gótikus rockzene világában) azóta is a példaképüknek tekintik Őt. Igazi kultuszfigura lett: jól mutatja ezt például, hogy az egyik legnépszerűbb gótikus rockot játszó finn csapat, a The 69 Eyes is írt egy számot az emlékére:

The 69 Eyes – Brandon Lee

Amint azt a gothic.hu is írja, a képregény sokban eltér a filmtől: attól jóval brutálisabb, kevesebb benne a gótikus elem, inkább a film noir hagyománya érződik az egészen, mivel magának O’Barr-nak a technikája is egészen filmszerű. Ha a film készítői jobban ragaszkodtak volna az eredeti műhöz, akkor egy, a képregényhez hasonló, félelmetes mozit sikerült volna megalkotniuk.

Mégis, Proyas filmjének sikerült megragadnia a képregény lényeges pontjait. A történet főszereplője Eric Draven, egy fiatal rockzenész, aki visszatér a halálból egy holló segítségével, miután egy évvel korábban barátnőjével együtt brutálisan meggyilkolták. A holló felkeresi a sírját és feléleszti a férfit, aki megkezdi bosszúhadjáratát gyilkosai ellen, hogy módszeresen kivégezhesse őket. A filmmel ellentétben a képregényben elmarad a happy end. Eric nem találkozik újra Shelly-vel: itt bolyong magányos kísértetként a földön.

A főszereplőt és kedvesét kizárólag keresztnevén említi a képregény, és csak film során lett belőlük Eric Draven és Shelley Webster. A rendező, Proyas először fekete-fehérben akarta leforgatni az egész filmet, ám a stúdió ezt valamiért nem engedte neki. (Talán nem is baj.)

Az ajemdibi.blog.hu szerint O’ Barr annak idején nem rajongott az ötletért, hogy Brandon legyen a főszereplő, mivel ő inkább Johnny Depp-et, Christian Slater-t vagy River Phoenix-et látta volna szívesen Ericként. Aztán, amikor megnézte a szerepre készülő Brandon Lee-t, elmúltak a kételyei. A színész ki akart törni az akcióhős-skatulyából, és ezért akarta eljátszani Ericet, hogy végre nyisson a drámaibb hangvételű szerepek felé. Mindent beleadott, az eredmény pedig magáért beszél.

Lee halála után újabb filmek követték a ’94-es alkotást, valamint egy televíziós sorozat is készült, de ezekre cikkem második részében fogok kitérni.

Érdekességek:

Ami Eric ’sminkjét’ illeti, a képregény a következőket írja: ,,az öröm színeivel festette ki arcát”, vagyis itt a mű arra a görög komédia maszkra utal, mely a Shelly-vel közös lakásukban volt. Eric lemásolta és így jött létre a legendás arc. Ami még érdekes lehet, az a száj körüli horizontális vonal, mely az úgynevezett ’Glasgow (vagy Chelsea) mosolyra’ emlékeztet. Ezek az ajak szegletében késsel ejtett, egész a fülig érő sebekre utalnak. (Skóciából származtatják ezt a sebtípust, de főleg londoni utcai bandák körében vált népszerűvé.)

A filmből kimaradt egy bizonyos Skull Cowboy (Michael Berryman) nevezetű karakter, és Eric őrangyalaként az ő feladata lett volna elmondani a fiúnak, miért is tért vissza a halálból és pontosan mit kell tennie. Ám a Cowboyt végül kihagyták a végleges változatból. Proyas feleslegesnek ítélte a szereplőt, ráadásul fontos szempont volt, hogy a holló, mint élet és halál közti összekötő elem nagyobb hangsúlyt kaphasson a filmben.

A forgatókönyv itt olvasható el angolul: http://members.tripod.com/~Inner_Mercy/1.txt

A filmzene

A Hollónak a zenéje is legendás: olyan kultikus bandák dalai csendülnek fel a filmben és kerültek fel a zenei albumra, mint a Nine Inch Nails (ezutóbbi egy Joy Division feldolgozással), a Rage Against the Machine, a The Jesus and Mary Chain, a Pantera, a Rollins Band, a Stone Temple Pilots. A „Burn” című The Cure szám pedig kifejezetten a filmhez készült. A Medicine és a My Life with the Thrill Kill Kult együttes a filmben is szerepelt, egy-egy rövid jelenet erejéig.

Érdemes még megemlíteni Graeme Revell nevét, aki, bár akkoriban még ismeretlen zeneszerzőnek számított, egy rendkívül hangulatos, nagyrészt instrumentális, nagyzenekarra írt zenét komponált a filmhez, mely a mai napig megállja a helyét.