Az űropera királynője – Leigh Brackett
Leigh Brackett-et (1915-1978) az űropera koronázatlan királynőjeként tartják számon, azonban életműve nem csak űrkalandokból áll. Számos sci-fi és fantasy jellegű regényt és novellát írt, amelyekben főleg társadalmi kérdésekkel foglalkozott, továbbá pedig forgatókönyvíróként is dolgozott – többek között az ő nevéhez fűződik A birodalom visszavág is. A Galaktika 329 XL most Brackett munkásságát mutatja be két kisregényen keresztül: Rhiannon varázslója és Sinharat titka. A magazin normál változatában pedig “A szivárvány minden színe” című novellát találjátok az írónőtől.
1915. december 7-én született Los Angelesben és ott is nőtt fel. Iskolái után hamar publikálni kezdett, első írását huszonéves korában jelentette meg: ez volt a “Martian Quest” az Astounding Science Fictionben. Ezt követő időszakában volt a legaktívabb. A főleg társadalmi problémákkal foglalkozó művei közül ekkortájt született meg a “Citadel of Lost Ships” (1943) is, amiben az az idegenábrázolás, amit Brackett képvisel (az idegeneket a kolonalizált földrészek őslakóihoz hasonló népekként ábrázolta ) más szerzőkre is hatással volt.
Habár az írónő fantasztikus novellákat írt, első regénye egy hard-boiled krimi volt, a No Good from a Corpse (1944). A könyvet az utókor kritikusai nem tartják olyan ambiciózusnak, mint Leigh sci-fijeit, viszont abban egyetértenek, hogy tökéletesen megidézi Raymond Chandler stílusát. Saját idejében így is felhívta magára a figyelmet: Howard Hawk filmrendező ennek és más művek hatására kérte fel Leight forgatókönyvírónak William Faulkner mellé a Hosszú álom című filmjéhez; így került bele a filmiparba. A továbbiakban más filmeken is dolgozott, mint például a Rio Bravo (1959), El Dorado (1967) vagy A hosszú búcsú (1972). A Hosszú álom idején a sci-fit félre teszi egy időre, de egy-egy történettel azért jelentkezett (pl. Shadow Over Mars). Az igazi szenzáció azonban a Ray Bradburyvel közösen írt műve, a Lorelei of the Red Mist volt.
Leigh számára az ötvenes évek a kalandtörténetekről szóltak. Ekkor alkotta meg legismertebb marsi történeteit, mint a “The Moon that Vanished” és a “Sea-Kings of Mars”-ot (ezen a címen jelent meg a Thrilling Wonder Storiesban 1949-ben), ami a később Rhiannon kardja (Galaktika 90, 91, 92) regény alapját adja. Maga a történet – és a vele párhuzamosan is olvasható Rhiannon varázslója (Galaktika 329 XL) is – kalandtörténet, ami egy némi romantizálva ábrázolt ősi kultúrát mutat be a Marson. A főhős Matthew Carse archeológusból lett tolvaj, aki a Mars egyik nagyvárosába, Jekkarába vetődik. Ott egy Penkawr nevű alak kényszerítésére útnak indul megkeresni a legendás marsi hős, Rhiannon kardját. Mindkét alkotás egyszerre friss és nosztalgikus, William S. Burroughs műveivel ellentétben az idegenbolygó lakóit itt nem barbárokként jelennek meg, hanem fejlett szinten álló civilizációként. Viszont fontos megjegyezni, hogy Brackett marslakóiban ott van a végtől való félelem (birodalmuk épp hanyatlóban van) és az erős nosztalgikus érzések a múlt iránt.
A kalandtörténetek időszakából egy másik leigh-i hősről is említést kell tennünk: Eric John Stark. Az itthon sem ismeretlen hős (A rőt csillag) tipikus sword-and-sorcery vagy Conanhoz hasonló figura, ennek a karaktertípusnak az összes pozitív tulajdonságával (pl. szinte emberfeletti erő, erkölcsi példakép). Eric egy fejlett civilizációból származó árva, akit a merkúri őslakosok nevelnek fel. A később harcossá cseperedő fiúról Brackett számos történetet írt regények és novellák formájában, ezekből egy gyűjteményes kötet is megjelent 2005-ben Sea-Kings of Mars and Other Worldly Stories címen.
Az ötvenes évek után több olyan fantasztikus magazin (Startling Stories, Thrilling Wonder Stories) is megszűnt, amelyekben Leigh Brackett rendszeresen publikált, így nem volt számára stabil megjelenési felület. Ezzel számára lezárult a kalandtörténetek korszaka. Ekkor inkább a regények felé fordult, zsáneren belül az űroperák felé. Brackett ekkor írta például a Starweh-et, a Big Jumpot, az Alpha Centauri – or Die!-t, és végül de nem utolsó sorban 1955-ben a The Long Tomorrowt, ami a mai napig a kritikusok kedvence. A történet egy nukleáris háború utáni USA-ban játszódik, ahol az addig elképzelhetetlen pusztításért a technológiát okolják. A poszt-apokaliptikus világban a vallási erők kezdenek térhódításba, kihasználva az emberek csalódottságát és reménytelenségét. Az új rend alakulását két tinédzser fiú, Len Colter és unokatestvére, Esau szemén keresztül ismerjük meg, akik a szülők tiltása ellenére járnak prédikációkra.
Az űroperák után Leigh megint a forgatókönyveknek szentelte minden idejét, a sci-fi ismét háttérbe szorult. 1963-64 között néhány írás erejéig visszatért saját marsi világához, többek között ebben az időszakban írta Sinharatban játszódó történeteit: The Road to Sinharat, melyben érzelmes búcsút vesz ettől a világától, továbbá paródiákat is írt (pl. Az Őrült Hold Bíbor Papnője, ami magyarul a Galaktika 180-ban jelent meg), amelyekben görbe tükröt állít magának.
A zsánerhez ténylegesen a 70-es években tért vissza, ekkor publikálja például a már említett Rőt csillag című regényét, a Skaith trilógia első részét, amiben Eric John Starkot látogatja meg újra. Utóbbiban az a legérdekesebb, hogy a korábban megalkotott univerzumait (pl. Brackett’s Solar System, Mars, Eric John Stark) ötvözi, továbbá felhagy egy korábbi kedvelt témájával, a különböző civilizációk ütközésével. A trilógiában ezúttal magát a kolonalizálás folyamatát kritizálja, annak negatív hatásait mutatja be földönkívüli lényein keresztül.
Mellesleg Leigh gyakran megjelenítette történelmünk, főleg az amerikainak sötétebb korszakait. Egyik legerősebb példa az 1957-es novellája, “A szivárvány minden színe” (Galaktika 329), amiben két földönkívüli fehér amerikaiak földjére téved, és zöld bőrszínük miatt üldözni kezdik őket. Először az idegeneket nem szolgálják ki az éttermekben, a benzinkúton, majd követik és végül üldözőbe veszik őket. Az elmúlt hetek eseményeinek fényében (lásd Charlottesville) Leigh írása megint iszonyú erővel sújt le az olvasóra és döbbenti rá az emberi természet újra és újra feltámadó sötét oldalára.
Érdekes, hogy habár Leigh Brackett jelentőset alkotott a fantasztikumban, továbbá művei nagy népszerűségnek örvendtek, tényleges elismerést halála után kapott. Először – mai értelembe vett – komoly elismerésben a 22. Worldconon részesült, ahol férjével, a szintén sci-fi író Edward Hamiltonnal díszvendégekként vett részt az eseményen. Az írónő 1978-ban hunyt el, így második nagy elismerését, a Hugo-díjat már nem csak poszthumusz tudták neki ítélni A birodalom visszavág forgatókönyvéért. 2014-ben bekerült a Science Fiction Hall of Fame-be is életművéért.
Az utókor sci-fivel foglalkozó kritikusaihoz és önkéntéseihez hasonlóan mi is csak ajánlan tudjuk Leigh Brackett műveit. Ha marsiak közt szeretnél kalandozni vagy csak társadalmunk kérdései érdekelnek bármely Brackett regény tökéletes olvasásélményt lehet a számodra.
A borítókép Brackett és Bradbury közös regényéhez, a Lorelei of the Red Mist -hez készült. Frank Kelly Freas munkája.
