Beszélgetés Steven Spielberggel – a Galaktika 276-os számából

A Galaktika 276-os számában exkluzív interjú olvasható Steven Spielberggel (ugye senkinek sem kell bemutatni?). Olvasd el most az interjút itt, a galaktika.hu-n!GALAKTIKA: Hogyan, mikor kezdett a filmezés iránt érdeklődni?

STEVEN SPIELBERG: Tíz-tizenkét éves lehettem, és nem igazán szerettem olvasni, ezért inkább pálcikaemberkéket rajzoltam a könyv lapjainak sarkára. És amikor átpörgettem a lapokat, akkor az emberkék mozogni kezdtek, focilabdát rugdostak, meg ilyesmi. Ez volt az első mozgókép, amit készítettem. Körülbelül ebben az időszakban az édesanyám megajándékozta édesapámat egy 8 mm-es kamerával. Emlékszem, elmentünk nyaralni, de apám számra a filmezés csak annyit jelentetett, hogy kidugta a kamerát a kocsi ablakán, és mindent felvett vele, ahogy mozgott az autó. Egy nagy massza lett az egészből. Ám azon a nyaraláson vettem én is kezembe a kamerát először, és próbáltam kis jelenteket készíteni vele. Az egész családot bevontam a filmjeimbe, anyukám a kedvemért még cseresznyelekvárral is összekente magát, hogy úgy nézzen ki, mintha véres volna.

G: Nagyon sok SF-filmet készített, ha jól tudom, az egyik legelső is science fiction volt.

SS: Tizenhat évesen forgattam az első SF-filmemet, a Thunderlightot, amely idegenek inváziójáról szólt, az apukámtól kapott kamerámmal. A közeli színiiskola diákjait kértem fel a szerepekre. Be is mutathattam a helyi moziban. Ez volt az első film, amivel pénzt kerestem. Egy dollárt!

G: Egyetlen dollárt?

SS: Igen. Ugyanis 500 dollárt kértem kölcsön apámtól a forgatásra, és a belépőjegy egy dollár volt; eladtam 500 jegyet a filmemre, de valaki két dollárt adott, így kerestem egy dollárt.

G: Az utóbbi években úgy tűnik, eltávolodott a science fictiontől. Elkészített néhány komoly történelmi filmet, mint a Schindler listája, a Ryan közlegény megmentése és most a Lincoln. Szakított a zsánerrel?

SS: Amikor elkezdtem filmezni, gyakran kérdezték tőlem: mikor akarok már végre olyasmit létrehozni, aminek értelme is van, ami a világra reflektál, elgondolkodtat. Mindenki azt mondta, hogy A cápa jó kis film volt, de csináljak már valami komolyat. És most, amikor úgy érzem, olyan mozikat készítek, amelyek jobbá teszik a világot, és valami fontosat alkotok, az emberek folyton azt kérdezik, hogy mikor térek már vissza azokhoz a szórakoztató filmekhez. Úgy érzem magam, mint Woody Allen a Csillagporos emlékekben, amikor egy „földönkívüli” néző ad neki végül tanácsot…

G: Kedveli a földönkívüli-témát…

SS: Ó, a földönkívüliek a hobbim! Mindenkinek van valamilyen hobbija, az enyém ez. Vannak emberek, akik elmennek egy faáruboltba, és tekebábut készítenek; én földönkívüliekről szeretek történeteket mesélni.

G: Van valami elképzelése, honnan ered ez a lelkesedés?

SS: Az apám nagy science fiction rajongó volt – gyűjtötte az Analog magazin számait és az Amazing Stories-köteteket a 40-es és 50-es évekből. Én is gyakran elgondolkoztam azon, mi volna, ha tényleg léteznének idegenek, és egy szép napon ellátogatnának a Földre. Amikor ilyen filmeket készítek, mint a Harmadik típusú találkozások vagy az E. T., be kell vallanom, hiszek ezekben a történetekben, valami különös, misztikus módon.

G: A Harmadik típusú találkozásokban létrejön a kommunikáció az emberek és az idegenek között a zene révén. Ennyire fontos önnek a muzsika?

SS: Amikor a filmet készítettem, akkor ezen nem kellett sokat gondolkodnom, valahogy természetesnek éreztem így. De néhány évvel ezelőtt egy interjúban, amikor erről a moziról beszéltem, a riporter emlékeztetett rá, hogy az édesanyám zenész volt, az édesapám pedig informatikus, vagyis talán a családból hoztam azt az elképzelést, miszerint a számítógép közvetítette zene a kommunikációs kulcs. Megdöbbentő volt ez a felismerés számomra is ennyi évvel a film elkészülte után.

G: Mesélne egy kicsit az A. I. – Mesterséges értelem című filmjéről?

SS: Eredetileg Stanley Kubrick akarta megrendezni a filmet, Brian W. Aldiss egyik novellájából kiindulva, vagy húsz évvel ezelőtt. Én akkor csak producerként szálltam volna be. De aztán Kubrick sokáig halogatta a dolgot, mert a kisfiú szerepét nem merte valódi gyerekre bízni, viszont a számítógépes grafikát még nem érezte elég fejlettnek ehhez. A 90-es években pedig már úgy gondolta, jobb volna, ha az egészet eleve én rendezném, de meggyőztem, hogy inkább ő csinálja. Nagyon jó barátok voltunk. Végül is nem maradt már rá ideje, így a halála után mégis én fejeztem be a filmet. Kubrick egy nagyon erős vázlatot hozott létre, ha szabad így fogalmaznom, de kellett hozzá valaki, aki az egészet formába önti, kitölti a hézagokat. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Jurassic Parkban a béka DNS-e, amit hozzá kellett tenni a maradványokhoz, hogy a dinoszauruszok életre kelljenek.

G: Zavarta önt, hogy a film vége miatt sok kritikát kapott? Mennyiben tért el Kubrick elképzeléseitől, és miért érezte fontosnak, hogy így fejeződjön be a történet?

SS: Sokan azt feltételezik, Kubrick ott fejezte volna be a filmet, amikor a gyerek lesüllyed a tenger mélyére, és addig ott van, amíg ki nem merül az eleme. De valójában Stanley is úgy képzelte, hogy a vége 2000 évvel később játszódik, amikor emberek már nem léteznek, csak egy szilikonalapú életforma, amely megtalálja a gyermeket. Én nem tértem el Kubrick elképzeléseitől.

G: A Mesterséges értelem után következett a Különvélemény című film. Kedveli Philip K. Dicket?

SS: Mindig szerettem volna egy orwelli hangvételű filmet csinálni, mint amilyen az 1984. Ráadásul tetszett a regényben, hogy ez lényegében egy izgalmas krimi. 2001. szeptember 11. után pedig a politikai mondandója is megfogott. Hogyan érvényesülhet a szabad akarat egy ennyire kontrollált társadalomban? Ki tudja-e védeni az állam a gyilkosságokat, vagyis a terrorizmust a gondolatok ilyen szigorú ellenőrzésével? Nem biztos, hogy egy olyan társadalom, ahol egyáltalán nincs bűneset, mert előre megállítják, ideális. Az is elképzelhető, hogy a lehetséges társadalmak legrosszabbika.

G: Mik a távlati tervei? Maradt még olyan területe a filmkészítésnek, amit szeretne felfedezni?

SS: Mindig szerettem volna összehozni egy musicalt. Nem olyat, mint a Moulin Rouge!, hanem egy klasszikus, régimódi musicalt, ahol mindenki beszél egymáshoz, majd dalra fakad, majd újra beszél, mint a West Side Storyban vagy az Ének az esőben című filmben. Igen, egy ilyet jó volna még készíteni. Már húsz éve foglalkoztat ez, de valami jó alapanyagra volna szükségem, ami izgalomba hoz…

Kantum Linda

Nyomtatott formában kapható a 276-os Galaktikában!