Támad a Mars! – Call of Duty: Infinite Warfare teszt

A Call of Duty a világ legjövedelmezőbb játéksorozatának számít, és idén ismét jelentkezett legújabb részével, az Infinity Warfare-rel.

A játékkészítők minden bizonnyal szívükre vették az elterjedt sztereotípiát, hogy a CoD sorozat évről évre ugyanazt a játékot hozza a piacra csak más témákkal, hiszen ez a rész egy eddig egyedülálló, űrbéli sci-fis körítést kapott.

Már a bemutatónál óriási visszhangot kapott, hogy ebben a részben az űrhajóké lesz a főszerep, és emiatt a játék trailere minden idők legnegatívabban fogadott bemutató videója, amit valaha a YouTube-on közzétettek.

A rosszalló véleményeket látva az Infinity Warfare-hez hozzácsapták az egyik régi címüket, a Modern Warfare 2-t, hd-ben felújítva, egy kis plusz pénzért persze. A két játék egyszerre installálva több mint száz gigabájtot foglal el a számítógépen, szóval, ha már megrendelted, most gondolkodj el azon, mitől vagy hajlandó megszabadulni a pc-den.

A program készítői egyébként nyilvánvalóan mindent beleadtak ebbe a játékba. Minden irtó részletesen és esztétikusan van elkészítve, és kidolgozva. A szereplők ruhái és a fegyverek szemet gyönyörködtetőek, és minden bizonnyal nem lesz olyan számítógép, amit ne kényszeríthetne a maximum teljesítményre. Szerintem az űrhajódizájnok voltak a leginkább elnagyolva, de mivel sosem látunk űrhajót közelről, ez nem olyan nagy baj.

A fegyverek hihetetlenek. Van a játékban egy úgynevezett anti-gravitációs gránát, ami eldobás után nem felrobban, hanem mint egy termosztát, lecsavarja a gravitációt nullára, és mindenki, aki a hatókörén belül van, csak tehetetlenül tud lebegni, amíg te és a társaid halomra lövitek őket.

A leghatékonyabb és a legviccesebb fegyvernek az energiapuskát és az elektromos páncélt találtam, mivel ezekkel a fegyverekkel gond nélkül végigdarálhatsz az ellenfélen úgy, hogy nem is kell nézni hova lősz, csak mész előre. Sajnos, ha végre megkaparintod ezt a fegyver kombót, a játék gyorsan el is fogja venni tőled, szóval becsülj meg minden pillanatot, amit velük tölthetsz.

A leglustább módja az ellenfelek eltávolításának talán a pókdrón, aminek annyi a lényege, hogy leteszed a földre, odaszalad és a rosszarcúaknak a képébe ugrik,mint egy Alien, majd felrobban.

Ebben a részben különben főként droidokat gyilkolunk, így egy újabb harci módszer is előkerül: a hackelés. Lényegében rátartod a kezed egy gonosz robotra és átveszed rajta az irányítást, azaz gyanútlanul megölsz mindenkit, akinek nem zöld a neve.

A küldetések nagyon változatosak. A simán mész aztán lősz, részek után jön például egy lopakodós rész, aztán egy menekülős, űrharcos, és így tovább.

A történet lényege, hogy az emberiség létrehozott egy támaszpontot a Marson, és egy Che Guevara képű diktátor el akar szakadni az anyabolygótól, és el akarja pusztítani a Föld lakosságát. Jó diktátorhoz híven még jelmondatuk is van: a Mars Örök. A fő gonoszt Kit Harington digitális mása játssza, akit már láthattunk a Game of Thrones című sorozatban Jon Snow szerepében. Amikor először megláttam, majdnem sírva röhögtem, de miután szemrebbenés nélkül kivégeztette a barátaimat, akiket 3 perce ismertem, tudtam, hogy meg kell állítanom. Ennek a játéknak a fő ellensége egy meglehetősen passzív szereplő, az első 3 órában pusztán propaganda videókban látjuk, meg az első szinten körülbelül 2 percre. Az előző résszel szemben most nem az a célunk hogy legyőzzünk valakit, hanem hogy megvédjük a földet a marslakóktól. Akik emberek…

Az űrrepülés nagyon látványos, de kezdetleges. A kisebb harcos hajók alig lőnek ránk vissza, az anyahajók meg valami szédületes golyózáporral soroznak meg minket, ami elől, mivel az űrben vagyunk, nincs fedezék. Valahol a kettőt egyensúlyba kéne hozni egy patchben, hogy a kisrepülők fenyegetőek legyenek valamennyire, a nagyok pedig ne legyenek akkora erőfölényben, hogy csak pislogsz, hogy mi darálta le a hajódat. Az űrrepüléskor az objektumok egyébként csak füst és látszat. Simán keresztül lehet rajtuk repülni, mintha szellemek lennének. A repülést magát sem tartom kielégítőnek, mivel a játék maga ösztönöz arra, hogy ne gondolkodjunk manővereken, mivel a jobb klikkel automatikusan követhetünk bármit, amit meg kell semmisítenünk, így ezt sem sorolnám a játék pozitívumai közé.

A történések, és a játékmenet lefolyása rendkívül akadozó és szaggatott. Röviden úgy tudnám jellemezni, mint egy hideg-meleg vizes zuhanyt. Amikor belépünk a játékba és megismerkedünk a játék menetével, és elájulunk a grafikától, az új fegyverektől körülbelül minden megtörténik, amit egy sci-fi CoD-tól várnánk. Sajnos rögtön az izgalmas részek után hosszú óráknak tűnő bejátszások következnek, ahol személytelen karakterek össze-vissza beszélgetnek a fejünk fölött és várjuk, hogy lövöldözhessünk végre. Utána ismét fegyvert kapunk és indulhat a banzáj, de három küldetés után már az ember fél befejezni egy feladatot, mert kitapasztaljuk, hogy ezután hosszú bejátszásokat kell végigülnünk és ugyanabban a liftben fogunk ostobán nézni ugyanarra az egyébként nem túl szemet gyönyörködtető nőre.

Összességében egy nagyon innovatív és rengeteg új perspektívát kipróbáló játékot kaptunk idén a Sledgehammer Gamestől. Mindenképpen érdekes, és kihagyhatatlan része a sorozatnak, és ha a történetmód nem győzött meg, nincs gond, hiszen idén is van ingyen Multiplayer és Zombimód a játékhoz – és lássuk be, a legtöbb ember ezekért a funkciókért veszi meg a játékot.