Csillagok közt szerteszét
Régóta itt virít a polcomon Dennis E. Taylor könyve, de valamilyen olvasnivaló mindig elébe tolakodott. De most két okból is az olvasás mellett döntöttem. Egyrészt unokaöcsém ódákat zengett róla, másrészt nemrég hallottam, hogy a regényt jelölték a japán HUGO-díjra.
A regénynek egész hagyományosan kezdődik, szinte már sablonosan. Érdekes felépítéssel magyarázza el az MI. működését. Építi fel a 3D-s valóságot, de aztán beleunva hirtelen fordulattal repíti át űrhajóvá főhősünket. Innen kezdődik a tobzódás az ötletekben
Furcsa ez a szerkezet, de pont ez illik egy nem szokványos életrajzi regényhez. Hiszen a főhős egy mesterséges intelligenciává avanzsált ember, akinek mintha nem sikerült volna teljesen pontosan az emlékek átmentése.
A történet odafigyelést kíván, mert a történetnek három külön szála van. Könnyedén lehet követni a történeteket, bár néha olyan érzésem volt, hogy ez lehetett volna három regény is. Egy földi apokalipszis utáni mentőakció, egy idegen bolygó idegen civilizációjának felfedezése és finom terelése a fejlődés irányába és harmadjára egy sablonos csillagközi fogócska látványos akciókkal. Azt már csak az egyéni érdeklődés dönti el, hogy ki melyik csatornát várja jobban. Felmerült bennem, hogy úgy olvasom, hogy kihagyom a köztes részeket és csak a denevér-disznó emberek vonalát követem. De az író és az irodalom iránti tiszteletből nem tettem! Olyan érzésem volt, hogy az összes érdekes tudományos fikciót bele szeretné sűríteni a könyvbe az alkotó. Figyelmen kívül hagyva az idő tényezőt. A földi színpadon mindennapos beszélgetések mellett készülnek el az űrfarmok.
Az űrfarm gyűrű alakú termőterületei tervezésére a NASA 1975-ben írt ki pályázatot és az eredményeket 2012-ben hozta nyilvánosságra. Itt kicsit lazán veszik a technológia kihívásokat, mert pár év alatt elkészülnek a több tízezer menekülőt befogadó űrhajókkal együtt. Bár ez a nehézségek figyelmen kívül hagyása általában jellemző az SF történetekre. De ez az ellentmondás különösen feltűnő, hiszen a Föld már Bob valahányadik visszatérésekor is szinte lakhatatlan volt. Kicsit túlzott szerzői lazaság az a játszi könnyedség, amivel az alapanyagokat és az építéshez szükséges TOM-okat (alacsony mesterséges intelligenciával rendelkező robotok) legyártják és használatba veszik.
De nézzük a történet legérdekesebb részét A történet második felében a Bob-ok folyamatosan replikálják magukat, és talán már csak egy sci-fi rajongó óvónő tudná lekövetni fejben, hogy éppen kiről van szó és merre jár. Tesztek bizonyítják, hogy egy jó képességű óvodapedagógus hét felé tud egyszerre figyelni, míg egy átlagember háromnál kimerül. Lehet, hogy ez a cél és a tobzódás a Bob-ok és univerzumok között előrevetít egy furcsa jövőt, ahol a számtalan replikáns Bob, mint egy vírus terjed. Ebben a mesében szerencsére az emberiség és az idegenek megsegítőjeként, szinte istenként tetszeleg.
Szóval itt rendesen meg kell kapaszkodnunk, hogy követni tudjuk a szálalkat, de pont ez az olvasási kihívás is tetszik benne. (Unokaöcsém például ábrát rajzolt, hogy követni tudja a történetet.) A történet itt olyan mintha egymással hellyel-közzel, több szálon összefüggő egyperceseket olvasnánk.
Nem tudom, a konzervatívabb olvasókat,a nyugodtabb, lineárisabb történetvezetés kedvelőinek hogy fog tetszeni a könyv. Nekem mindezek ellenére bejött. De talán a fiatalabb, a mai tizenéves, felgyorsult, információdömpinghez szokott agyakat sokkal jobban megfogja.
