Egy dedikálás apropóján…

…jutott eszembe, hogy anno a nyolcvanas évek óta én magam is lelkes Lőrincz L. László rajongó voltam/vagyok.

Falatnyi cseperedőként, ahogy azt korábbi személyesebb hangvételű posztjaimból már talán tudhatja a kedves Olvasó, órákat töltöttem éjszakánként az ablakzugban, ahol a szülői tiltás ellenére sokszor hajnalig bújtam a kedvenc könyveimet.

A szülői tiltás csak az éjszakai olvasásra vonatkozott szerencsére, a könyvespolcra nem, így szabadon garázdálkodhattam ama birodalomban, mely a lakótelepi panelból a nagyvilágba, sőt, azon is túl, a csillagok közé vezetett, nem is egyszer.

Mivel ezidőtájt már történelmet is tanultunk az iskolában, új irányba fordult az érdeklődésem; a történelmi kalandregények rendkívül vonzották a fantáziámat, és akkor voltam a legboldogabb, ha az ilyen-olyan irányú kíváncsiságomat egyszerre elégíthettem ki.

Ilyen könyv volt például A föld alatti piramis, ami még anno a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg. Az első könyvem volt Lőrincz L. Lászlótól, és olyannyira elvarázsolt mind a témája, mind pedig a stílusa, hogy ezután már szándékkal kerestem Laci bácsi történeteit. Emlékszem, hogy A hosszú szafarin mennyire megrendültem, hogy A nagy kupola szégyenén mennyire meglepődtem, és hogy A föld alatti piramis után, az Üvöltő bika lett a második legkedvencebb kedvencem, és csak még inkább elmélyült a történelem iránti érdeklődésem.

A tudományos-fantasztikum, és a történelmi kalandregény krimibe oltott elegye abszolút magához bilincselte nemcsak a figyelmemet, de a fantáziámat, kíváncsiságomat is. Érdekelni kezdett, hogy ki is ez a Lőrincz L. László… és igen, megtaláltam Leslie L. Lawrence kalandregényeit – valamikor 1999-ben fejeztem be a kötetek gyűjtését-, és Frank Cockney-t is, azonban, ami a leginkább elvarázsolt az a következő információ volt: Lőrincz L. László az ELTE BTK történelem-mongol szakán szerzett diplomát 1962-ben.

Juhéééé, Mongólia, és a képzeletem máris repült Ázsia pusztáiba, jurták, és apró termetű pacik közé, ahol a nomád őseinkre annyira hasonlító férfiak karján sólyom csücsül, és látóhatár szélén, a hegyek kupakján örökké ragyog a hó. Rohantam is a könyvtárba, és kikölcsönöztem a Mongólia történetét  – amit aztán őszintén bevallom, évekig “elfelejtettem” visszavinni-, és rá kellett jönnöm, hogy bár Mongóliában sokkal jobban őrzik a nomád hagyományokat, mint nálunk, de azért ott is vannak lakótelepek, buszok, és autópályák. Aztán elolvastam az Utazz velünk tevekaravánnal-t is, és elhatároztam, hogy nagy, és híres expedicionista leszek… szóval, amolyan felfedezőféle… aztán persze ebből csak a felfedező, és kalandvágy maradt meg; némi képzavarral élve, expedíciónak nyomát sem lelni az életemben.

Később amikor már felnőtt voltam – legalábbis a személyi igazolványomban szereplő adatok alapján annak mondható-, A nagy mészárlás, és a Kő fiai tettek rám a kamaszkori élményekhez hasonló benyomást, egészen felvillanyozott annak lehetősége, hogy a neandervölgyiek nem haltak ki, sőt, itt élnek köztünk… az persze már nem volt olyan szimpatikus, hogy a cro-magnoni leszármazottakat ki akarták nyírni, de hát istenem, írói szabadság is van a világon.

…és, ja, igen, dedikálás… Laci bácsi rendszeres novellistája a Galaktika magazinnak, és a most induló Galaktika XL-ben is megjelenik egy humoros történetfüzére; szombaton délután négy órakor a Galaktika standjánál fog dedikálni, és ki lesz szoliban, na ki… hát pont én leszek szoliban…
… azt hiszem, izgulok egy kicsit…
Dolgozni fogok, tehát időm nem igen lesz beszédbe elegyedni, arra pedig végképp nem lesz lehetőségem, hogy a gyerek-, és kamaszkori élményeimet megosszam vele, és megköszönjem neki, hogy megírta a történeteit, amiket salátává olvastam anno.
De azt hiszem, mindenképpen egy élmény lesz találkozni vele.

Kovács Rhewa Andrea