Útmutató Apokalipszishez

Ha valamit eltörnek, akkor az csak új alakot ölt, mondogatja előszeretettel a jobb oldali szomszéd. De vajon érvényes ez akkor is, mikor nem régi csészékről, tányérokról van szó, hanem a társadalom egészéről?

Az Útmutató Apokalipszishez története egy névtelen faluról szól, amely lehetne bárhol; egy csapatnyi rosszcsont kölyökről, akik unalmukban légpuskával lövöldöznek az elhaladó kocsikra, vagy fel-le kerékpároznak a faluban. Szomszédok közötti konfliktusokról, ahol mindenki belelát a másik tányérjába, de még a hálójába is. A kocsmáról, ahol a törzsvendégek azzal ütik el az időt, hogy tipikus, minden vidéki ivóra jellemző dumákat nyomnak egymásnak. Csakhogy a „falusi élet” éleslátóan leírt epizódjai alatt lassan beszivárognak az idegen, zavaró elemek, melyek egyre inkább eltorzítják az unalmas vidéki hétköznapokat. A nyári forróságban az emberek Egonra várnak, az egyetlen emberre a faluból, akinek sikerült eljutnia valahová, hogy évről évre hírt hozzon nekik egy távoli világból. Mindeközben az atmoszféra egyre sűrűsödik, és azzal fenyeget, hogy a mához képest a holnap sokkal nehezebb, sokkal kilátástalanabb lesz.

„Ezeket a történeteket, ezt is beleértve, annyiszor hallottam, hogy gyakran probléma volt megkülönböztetni, hogy ez az én emlékem, vagy csak amolyan pletyka, ami csak úgy átfutott a falun, és mindenkiben nyomot hagyott. Kollektív emlékezet, Egon így hívja. Az az, amikor valaki rácsap az asztalra, és egy héttel később mindenki azt hiszi, hogy ő volt, aki rácsapott.”