Hamarosan érkezik a Más Őrség!

Jövő héten jelenik meg a legújabb Őrség-kötet! Olvass bele már most!

– Jó estét, Dmitrij Alekszandrovics! – hallatszott valahonnan az íróasztal felől egy hang. És ez a hang valahogy ismerős volt. Kellemetlenül ismerős.

Észbe kapva Dmitrij felpattant a díványról. Gépiesen lesimította felborzolódott haját, és rámeredt hívatlan vendégére.

– Mondtam, hogy többször is találkozunk még – mosolyodott el a karosszékben ülő Anton. Dmitrij, bár tudta, mennyire képtelen dolog, belecsípett az ujjába. Nem használt – a látomás nem tűnt el.

– Kímélje a szervezetét, Dmitrij Alekszandrovics! – jegyezte meg megértően a vendég. – Hiszen kék folt marad utána. Egyébként pedig nem látomás vagyok, meg is érinthet.

Dmitrij nem érintette meg az ismeretlent, ehelyett lendületesen keresztet vetett rá.

– Helyes – hagyta rá Anton. – Hiszen a tisztátalan lélek megfutamodik az életadó kereszttől, igaz? Én viszont nem futamodom meg. Vagyis ez azt jelenti…

– Ez nem jelent semmit! – vetette ellene ingerülten Dmitrij. – Egyszerűen csak nyilván nem elég erős a hitem.

– Nem veszem magamnak a bátorságot ezt megítélni. Én inkább agnosztikus vagyok. De maga a biztonság kedvéért nyugodtan imádkozzon, hintsen meg engem szenteltvízzel. Ha ettől megnyugszik…

Dmitrij úgy gondolta, az a legjobb, ha szóba se áll ezzel az úgynevezett Antonnal, hanem kiteszi a szűrét. De vajon sikerül-e? Hiszen a fizikai ereje nyilvánvalóan kevés ehhez. Abban az esetben persze, ha Anton egyáltalán ember. De ha mégis az ördög? Amelyre nem hat sem a kereszt, sem Jézus imája – ezt Dmitrij egyfolytában mondogatta magában. A démonnal nem szabad szóba állni – bárkit agyonbeszél, rászed. Úristen! Miért szakadt ez éppen rá, Gyima Oszokinra, a hétköznapi emberre, a szürkék közt is a legszürkébbre?! Hogy próbatétel, az világos. De nincsenek az Úr készleteiben más, normális, e világi kellemetlenségek?

– Hogy jött be a lakásba, Anton? – kérdezte kimérten. – Talán ajtót kellene cserélnem?

– Egy új ajtó sokba kerül – mosolyodott el megint a vendég. – És semmi értelme. Természetesen nem az ajtón jöttem be. Pontosabban azon át, de a Homályban. Az úgynevezett Homályban. Egyébként már maga is megfordult ott – a péntekről szombatra virradó éjjel. Erről jut eszembe, gratulálok. Sikerült egyedül belelépnie, fölemelnie az árnyékát. Másként fogalmazva: megtörtént a hasonítása.

– Magyarázzon el mindent az elejétől kezdve! – vágott a szavába Dmitrij. – Egyelőre semmit sem értek.

– Nos – hümmögött Anton –, próbáljuk meg! Bár ha a legelején kezdjük, nagyon messzire kell visszamennünk… Inkább röviden összefoglalom a lényeget, azután tisztázhatjuk majd a részleteket is. Ha lehet, először hallgasson végig, és csak azután kezdje szórni a mennyköveket és villámokat!

– Rajta, kezdje! – Dmitrij hirtelen megérezte, hogy az álmos bódulatnak már nyoma sincs. – Csak azt…

– Értem, mire gondol. Sem Anna Vlagyimirovna, sem Szasa nem láthat meg engem, nem kapnak sokkot. Ezt nagyon könnyű megcsinálni, hamarosan maga is megtanulja. Nos, térjünk a tárgyra! Az emberiségen belül két változat létezik. A hétköznapi emberek, ők alkotják a túlnyomó többséget. És vannak az úgynevezett Másfélék – a rendkívüli képességekkel rendelkező emberek. A telekinézis, telepátia, levitáció csak apróság. Mondhatni, csak afféle semmiség. Természetesen van közöttünk olyan, aki erősebb, és van, aki gyengébb. A Másfélék a Homályból nyerik az erejüket – a Homály a világ másmilyen állapota. Egyébként maga már látta. A Másfélék lényegében csak mágikus képességeikben és a hosszú életben különböznek a többi embertől. Megesik, hogy a Másfélének sejtelme sincs a képességeiről, úgy él, mint mindenki más. Úgy mondjuk, hogy az illető nincs hasonítva. Ahhoz, hogy a hasonítás megtörténjen, hogy a képességek működésbe lépjenek, a Másfélének be kell lépnie a Homályba. Hogy milyen lelkiállapotban lépett be oda, attól függ majd, ki lesz belőle, Fénypárti vagy Setét.

Anton elhallgatott, levette szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét.

– Vagyis? – sürgette Dmitrij.

– Bocsásson meg, valószínűleg mégis az elejéről kellett volna kezdenem. A világ a két ellentétes erő, a Fény és a Setét ellentétére épül. A Homályban ezek összeolvadnak, de a Másféle, aki először lép bele, automatikusan vagy az egyikre hangolódik, vagy a másikra. Azokat a Másféléket, akik a Fényt választják, Fénypártiaknak nevezzük. A többieket, épp ellenkezőleg, Setéteknek. Én például Fénypárti vagyok. És maga, Dmitrij Alekszandrovics, szintén. Egy ideje figyeljük magát, arra készültünk, hogy hasonítsuk… De tegnap minden megtörtént csak úgy magától, a mi részvételünk nélkül.

– Lebilincselő mozifilm – hümmögött Dmitrij. – És az eszükbe sem jutott, hogy megérdeklődjék, akarom-e?

– Dmitrij – mondta Anton lágyan –, természetesen megértem az előítéletét. De higgye el, senkit nem vonszolunk le erőszakkal a Homályba! Ha minden a megszokott módon történt volna, eljövök magához, mesélek a Másfélékről, és felajánlom, hogy döntsön. Maga nyilvánvalóan két lábbal rúgott volna ki. És ezzel vége. Az információ kiszivárgásától nem tartunk – ki szeretné, ha futóbolondnak néznék? De ha rászánja is magát, hogy beszéljen rólunk – talán nincs elég mindenféle okkult maszlag a világban? Egy lázálommal több vagy kevesebb – ki veszi észre? Lehet, hogy a visszautasítását követően hosszabb-rövideb idő múlva újból érdeklődtem volna magánál. Hátha meggondolta magát. Megismétlem: nagyon kevesen vagyunk, minden ember fontos a számunkra. Úgy értem, minden Másféle – helyesbített. – Egyébként a potenciális Másfélék néha elutasítják a hasonítást. A döntés szabadsága, nincs mit tenni…

– És most nyilván majd a Fény és a Setét közti nagy küzdelemről mesél, hogy hív a harci kürt meg ehhez hasonlók, ugye? – találgatott nagyot ásítva Dmitrij. – Ha nem tudná, létezett egy vallás, a Zarathusztra-hívőké. Egy az egyben ugyanaz, mint amit maga fejteget itt.

– Tudja – nevette el magát Anton –, ez azért nem egészen így van. Valóban voltak nagy csaták… és már nagyon régen lezajlottak. Ma már nem próbáljuk eltenni láb alól a Setéteket, meg ők se minket. Már több évszázada érvényben van köztünk a Megállapodás. Lemondtunk az egymás megsemmisítésére törő háborúkról, ügyelünk az egyensúlyra. Ez azt jelenti, hogy önként korlátozzuk képességeink alkalmazását. Ha mágiát használunk, például azért, hogy megmentsünk egy várost az árvíztől, ők is jogot nyernek adekvát cselekményre. Például tűzvészt rendezhetnek a megmentett városban. Ha meggyógyítunk egy menthetetlenül beteg gyereket, lehetővé tesszük, hogy ők halálos rontást küldjenek egy egészséges emberre. Undorító, igaz?

– De még mennyire! – mondta Dmitrij mély átéléssel.

– Én is utálom. De mit parancsol, mit tegyünk? Az erőink nagyjából egyenlőek, és ha mi elkezdjük irtani őket – ők elkezdenek irtani minket. Csakhogy mi is, ők is a hétköznapi emberekkel egy bolygón élünk. És a háborúskodásaink a békés lakosságot sújtanák a legfájdalmasabban. Mindez megtörtént már. Ha tudná, a történelem hány nagy katasztrófája mögött húzódik meg a Másfélék marakodása! Egyébként megtudhatja, ha akarja. Nos, tehát a Megállapodás a legjobb megoldás. A valóságban, nem az utópiákban. A Megállapodás betartására speciális szervezetek ügyelnek. A miénk, Fénypártiaké az úgynevezett Éjszakai Őrség. Azért Éjszakai, mert a Setéteket felügyeljük, és úgy alakult, hogy róluk az éjszakára asszociálunk. Az övék a Nappali Őrség, ők minket figyelnek. Végül pedig van egy harmadik oldal is, az Inkvizíció.

– Mi az, maguknál is léteznek eretnekek? – pislogott Dmitrij. – Na, és hogy működik a dolog? Lobognak a máglyák? Tüzelőből nincs hiány?

Anton elnevette magát.

– Maga túloz. Az Inkvizíció csak olyasmi, mint a választott bíróság. És hogy így hívják… A főnök mesélte, hogy még a középkorban találta ki ezt az elnevezést az egyik szellemes inkvizítor. Legfelső szintű mágus. Egyébként Setét. Mert az Inkvizícióba Fénypártiak is, Setétek is bekerülnek. De amikor inkvizítor lesz belőlük, elveszítik a színüket, és csak a Megállapodás betartására ügyelnek. Biztosítják mindkét oldal objektivitását, elfogulatlanságát. A rendszer finoman fogalmazva nem hibátlan, de működik.

– Anton – mondta Dmitrij bánatosan –, ha figyeltek engem, nyilván levontak már valamiféle következtetést. Nem találja ki, mit felelek én erre az egész badarságra? Na jó. Pravoszláv keresztény vagyok, és mindaz, amit maga itt elmondott, bocsásson meg, tiszta hülyeség. Ennyire sem egyeztethető össze a kereszténységgel. – A körmén mutatta, milyen kevéssé.

– Kár elhamarkodott következtetéseket levonnia – vetette ellen Anton. – Vannak közöttünk mélyen hívő emberek is. Sőt, képzelje el, még a Setétek közt is. Értse meg, nem vagyunk sem angyalok, sem ördögök. Másfélék vagyunk. Erőnk forrása nem Isten, és nem is a sátán. Egyszerűen csak a Homály. Egyszerűen a világnak egy bizonyos állapota. Ha akarja – a természet. Az elektromosság nem zavarja a hitét? Pedig ötszáz éve ezt itt – bökött ujjával a számítógép monitorja felé – feltétlenül az ördög mesterkedésének tekintették volna.

– Van, aki ma is annak tekinti – ismerte be zavartan Dmitrij.

– Na látja! Értse meg, a legtöbben nem hiszünk Istenben, de ha van, az ő szemében mi is meg a Setétek is, mindannyian csak emberek vagyunk, van testünk, és van lelkünk, sokáig élünk, bár nem örökké. És a mágiánk egyáltalán nem az, amit maguk ezen a szón értenek. Dmitrij, hiszen magát csak ez a szó zavarja, pontosabban az a jelentés, amit ennek a szónak tulajdonít.

– Nem meggyőző – hümmögött Dmitrij. – Kitalálhattak volna valami ravaszabb eretnekséget is.

– Ez már csak így van – vont vállat Anton. – De legalább azt értse meg, hogy ha akarnám, azt sugalmazhatnám magának, hogy száz százalékig megbízzon mindabban, amit elmondtam. Hiszen maga, bár Másféle, gyakorlatilag még semmire nem képes, nem tudna védekezni. Mi soha nem teszünk ilyet. Nem fogok hazudni magának, nem állítom, hogy mi, Fénypártiak, a jótevő megtestesülései vagyunk, akik fehér miseruhában járnak-kelnek. De azért mindannyiunk sajátja az elemi tisztességesség. Azonban egy Setét, főleg, ha már tapasztalt, feltétlenül megszédítené, és maga hinne is neki. Nem segítene semmiféle ima meg keresztet vetés, már megbocsásson. Ha hipnózisról beszélek, az persze durva hasonlat lenne, de érti az analógiát?

– Ugyanilyen joggal feltételezhetem azt is, hogy maga akar megszédíteni ezzel a szuperhipnózisával. Csak nem sikerül – az Úr nem engedi. Éppen az ima és a keresztvetés miatt. Mennyivel rosszabb ez a változat?

– Semennyivel – ismerte be Anton. – Már csak a szolipszizmusra kellene hivatkoznia. Egyébként a logika eszközeivel megcáfolható ez az okoskodás. De mi értelme lenne? A végtelenségig folytathatnánk ezt a szócséplést. Hagyjuk a filozófiát, térjünk át a gyakorlatra!

– Na, és mit jelent esetünkben a gyakorlat? – érdeklődött Dmitrij. Változatlanul nem hitt különös vendégének, de úgy vélte, jobb rögtön tisztába jönni a terveivel. Úgy könnyebb lesz védekeznie ellene.

– A gyakorlatban úgy alakult, hogy maga, Dmitrij Alekszandrovics, önállóan esett át a hasonítás folyamatán, és közénk tartozóvá vált. Másféle lett. Fénypárti Másféle. És bárhogyan is viszonyuljon ehhez, a tény objektíve bizonyos kötelességeket ró magára.

– És mit kíván, mely démonoknak kell hódolnom? – nevette el magát gúnyosan Dmitrij. Most következik az igazság pillanata. Az okkult elméleti tákolmányok csak álcái a gyakorlatnak. Összehordhat Anton, amit csak akar, de nyilván valamiféle konkrét dolog kell neki.

– Ne bohóckodjon! – fintorgott Anton. – Maga most, már megbocsásson, de a saját színvonala alá süllyedt. De térjünk a tárgyra! Minden meghatározott helyen lakó Másféle köteles a megfelelő regionális Őrségnél regisztráltatnia magát. Magának tehát meg kell kapnia a moszkvai regisztrációt.

– A személyimben lévő pecsét nem elég?

– Nem elég. A regisztrálás mágikus úton történik, és a jele bekerül a maga aurájába. Az Őrségek bármely munkatársa kiolvashatja belőle az információt. Én, mint a moszkvai Éjszakai Őrség munkatára, elvégezhetem a regisztrációt most és itt. De be is jöhet hozzánk, a hivatalba, és ott is megtörténhet. Továbbá, nem köteles használni új képességeit a hétköznapi emberekkel kapcsolatban. Nem kell gyógyítania, bűvöletet alkalmaznia, gondolatot sugallnia… és így tovább. És végül a harmadik. Nagyon rövid idővel ezelőtt lett Másféle. Lényegében még semmire nem képes. Még a Másféléket sem tudja megkülönböztetni a hétköznapi emberektől. Vagyis feltétlenül tanulnia kell. Ez kötelező. Különben… emlékszik a bűvészinasról[1] szóló versre? Az oktatás is nálunk, a hivatalban folyik, és legalább egy évig tart.

 – Kizárt dolog! – Dmitrij most szelíden beszélt, de ezt a szelídséget nagyon is jól ismerték azok a tanítványai, akiknek sikerült a negyedév végén kettes osztályzatot szerezniük. – Szó sem lehet semmiféle mágikus beavatkozásról! A kereszténység a legszigorúbban tiltja ezt. Ugyanez vonatkozik a mágiaoktatásra is. Ami a második pontot illeti, azt biztosíthatom magának. Nekem ezek a képességek még ingyen sem kellenek, nem áll szándékomban használni őket. Semmilyen körülmények között. Szavamat adom.

– El kell keserítenem. – Anton is ugyanolyan acélos szelídséggel a hangjában beszélt. – A szava itt semmit sem ér. Tisztára, mint egy óvodás! Képzelje el, hogy a rendőrt arra kéri, higgyen magának becsszóra. Értse már meg, hogy köteles átesni mind a regisztráláson, mind az oktatáson! Én személyesen valami miatt hiszek magának, de erről nem én döntök. Létezik a Megállapodás. És a Megállapodás értelmében valamennyi Másféle köteles regisztráltatni magát. Függetlenül attól, akarja-e, vagy sem.

– Mondja – kezdte Dmitrij lassan, elgondolkodva –, nem lehet valahogyan… blokkolni ezeket az én „másféle” képességeimet? Visszaállítani az eredeti állapotomat?

– Az eredeti állapotát semmiképpen – közölte Anton. – Ez olyan lenne, mint az újszülöttet visszatuszkolni az anyaméhbe. Ha már egyszer hasonította magát – már csakis Másféle lehet, nincs mit tenni. De a képességeket le lehet blokkolni. Kizárólag az Inkvizíció ítélete alapján, és megint csak mágikus beavatkozás útján. Ami ellen maga oly dühödten tiltakozik. A kör bezárult. Azonkívül… emlékezzen arra az éjszakára… És gondolkodjon el, mi történt volna, ha maga hétköznapi ember. Hány gyerek volt ott? Negyvenvalahány? Gondolkodjon el, valóban annyira fölösleges magának a mágia?

– Mi volt az ott az erdőben? – kérdezte Dmitrij komoran. – Hiszen nyilván figyelték, igaz?

– Képzelje, nem! – Anton váratlanul zavarba jött. – Hibát, mulasztást követtünk el, méghozzá súlyos mulasztást. Pontosabban, én követtem el. Hiszen én vagyok a maga kurátora… és valóban folyamatosan szemmel kellett volna tartanom magát a legelső beszélgetésünk óta. De én szabad folyást engedtem a dolgoknak. Hagytam, hogy úgymond érjen a kliens. Röviden: a történtek minket is váratlanul értek. A főnöktől már meg is kaptam a megfelelő bókokat.

– Ki volt az a lény?

– Egy alakváltó. Egy Setét Másféle. Regisztrált. Minden legális volt.

– Hogy van ez? – nyelt nagyot Dmitrij. – Ha széttépi a gyerekeket, akkor is minden legális lett volna? Ilyen ez a maguk Megállapodása a gyakorlatban?

– De nem tépett szét senkit. Azt állítja, hogy csak sétálni ment ki. Ez nem tilos. Már csak azért sem, mert telehold idején az alakváltónak egyszerűen muszáj felöltenie „második alakját”. Különben súlyosan megbetegedhet. Az más kérdés, hogy tilos bárkit is bántania. És itt egyszerűen lehetetlen eldönteni, mi az igazság. Lehet, hogy igazat mond, és csak futkosott az erdőben. De az is lehet, hogy felülkerekedett volna benne a vadállati ösztön, és akkor valóban… néhány gyerekkel kevesebb lenne. Kinek higgyen az ember?

– És végül is mi történt? – Dmitrijt ez tényleg érdekelni kezdte.

– Maga meglátta őt, mindenféle szörnyűséget képzelt – és tisztára ösztönösen, mert elragadták az érzelmei, belépett a Homályba. És ott összecsapott vele. Meg kell mondanom, nagyon jók a kilátásai. Ahhoz képest, hogy első alkalom volt, egyszerűen lenyűgöző. Röviden szólva, alaposan ellátta a baját, az alakváltó súlyosan megsérült. Szerencsére nem ölte meg, de nem áll lábra egyhamar. A Setétek most persze nagy hangon ordibálnak, törvénytelen támadásról beszélnek, és kárpótlást követelnek. Vagyis jogot ugyanolyan erejű beavatkozásra. Érti már, hogy tudatlansága miatt miféle kalamajkát okozott? Most majd az Inkvizíció tisztázza az ügyet. Nekünk van formális kapaszkodónk – a hasonítás a cselekménnyel egy időben történt meg, és bizonyítható, hogy az Éjszakai Őrség még nem volt felelős magáért. Minden bizonnyal sikerül ezt bizonyítanunk. De a példa jó. Tanulnia kell, Dmitrij Alekszandrovics!

– Mit kellett volna tennem?

– Ez pofonegyszerű – magyarázta Anton. – Egy Másféle leolvasta volna az adatait az aurájából. Érdeklődött volna a céljai felől. Ezt követően az alakváltó már valóban nem tehetett volna egyebet, mint hogy ugrándozik a holdfényben. Minek kellett volna neki egy tanú a bűncselekményéhez?

– De hát miféle állat volt az?

– Ó! – emelte fel ujját Anton. – Ritka eset. Egy rég kihalt lény. Egy gigantikus méretű hiéna. Néhány évezreddel ezelőtt Észak-Afrikában volt honos. Az alakváltók az esetek többségében farkasok vagy medvék. Ritkábban macskafélék. Akadnak néha hüllők is. Az a szerencséje, hogy az alakváltó még tapasztalatlan volt. Egészen fiatal, egy éve hasonították.

– És azok a pasasok, akik a tűznél ültek?

– Szintén Setétek. Az alakváltó idősebb társai. Valószínűleg meg is állították volna a srácot, ha emberhúsra támad gusztusa. Aligha akartak volna törvénysértésbe keveredni. A Setétek persze szeretnek a maguk útján járni, de ezek, ha számonkérésre kerül sor, aligha ússzák meg szárazon. Így is megkapják a magukét a főnökségüktől. Mert nem vették észre a maga megjelenését. Lefoglalta őket az „aktív pihenés”. De hagyjuk a költészetet, térjünk a tárgyra! Megkezdjük a regisztrációs folyamatot?

– Már megmondtam, kizárt dolog – tiltakozott színtelen hangon Dmitrij. – Nincs mit hozzátennem ahhoz, amit már mondtam. És nekem mindegy, ki maga – ördög, boszorkánymester, pszichotrop szer feltalálója vagy egyéb csodabogár. A lényeg az, hogy maga meg én ellentétes oldalon állunk.

– Mi a Setétekkel állunk ellentétes oldalon – emlékeztette Anton. – De magával egy csónakban evezünk. Fénypártiak vagyunk.

– Az evangéliumot olvasta? „Aki velem nincsen, ellenem van.”[2] – Dmitrij igyekezett  elnyomni egyre fokozódó ingerültségét, de nemigen sikerült neki. – Maga összeegyeztethetetlen az egyházzal. Tehát az én számomra is csak idegen lehet. És most mi lesz? Agyonlő?

– A Setétek alighanem agyon is lőnék – rágta a szája szélét Anton. – De mi nem tehetünk ilyet. Nem szokványos helyzet. Nos, Dmitrij Alekszandrovics, ezzel mára fejezzük be! Gondolkodjon! De tiszta szívből javaslom magának, hogy ne halogassa a döntést. Rendben van? Akkor viszontlátásra!

És eltűnt. Egyetlen szempillantás alatt. Az egyik pillanatban még ott volt, azután már csak a szék őrizte hátsójának lenyomatát. Még csak nem is „elszéledt, mint a füst”, hanem volt – nincs.

– Uram Isten – mondta Dmitrij mély átéléssel –, akkor már legyen inkább skizofrénia!