Hátborzongató lett az Outlast 2
Megérkezett a régen várt horror játék, az Outlast 2. Az első részhez hasonlóan most sem ajánljuk a játékot a szívbajosoknak, mivel a játék komor, baljós hangulata mellett megannyi meglepetésszerű ijesztgetést tartogat, amitől előbb utóbb még a legszívósabb játékos is azt mondja: most inkább nézek egy rész Teletubbbies-t, mielőtt folytatom.
A játék elején egy televíziós riporter nő és egy helikoptersofőr társaságában találjuk magunkat, ahogy vígan cseverésznek a munkahelyi dolgokról, de egyszer csak BUMM, és a helikopter teljes egészében a földre zuhan.
Ahogy botorkálunk a roncsok között, csak egy célunk van, hogy megtaláljuk a riporternőt. Ezzel el is kezdődik a kalandos keresésünk, ami során többször is megfordul majd a fejünkben, hogy mennyire is éri meg nekünk megmentenünk a lányt.
A játékmenet hasonlít az Outlast 1-ben látottakhoz. Ismét egy harci mozdulatokban gyakorlatlan személy felett vesszük át az irányítást, aki csak futni meg bujkálni tud a mumusok elől. A szörnyetegek, akik a sötétben rejtőznek, meglehetősen ijesztőek, főleg mivel semmit sem tudunk ellenük tenni. Ha odamész, hogy most majd jól megmutatod nekik, hogy ki a fenegyerek, irdatlanul lemészárolnak. Külön plusz pont jár a játéknak, hogy nem mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal hánynak minket kardélre a fekete emberek, hanem mindig más és más testrészünkön mutatják ki vérszomjasságukat. Legyen szó kasztrálásról, kibelezésről, vagy egy egyszerű keresztre tűzésről, ezek a srácok nem lacafacáznak, és mindezt közelről, belsőnézetes kameraállásban követhetjük szemmel.
Ahogy a sötétben botorkálunk, csak a kameránk kísér minket magányos utunkon. A kamera infravörös szenzoraival még a sötétben is láthatunk, ami kapóra jön, ha nem akarjuk magunkra hívni az őrült lidércek figyelmét, akik körülöttünk somfordálnak. A kamera viszont úgy zabálja a Duracellt, mintha IMAX 3D-ben venné a történéseket, emiatt nem lehet mindig a szemünk előtt. Ha nincs rá szükségünk, muszáj vagyunk kikapcsolni, különben gyorsan elem nélkül maradunk.
A kamerával annyi baj van, hogy miközben a szemünk előtt van, nem tudunk se kúszni, se futni, csak gyalogolni, és ezért ha felforrósodik a helyzet, muszáj, hogy a feketeségben rohanjunk az ellenfelünk elől, mivel valamiért nem lehet sprintelni kamerával az arcunkban.
A videófelvevőnek egyéb funkciója, hogy a mikrofont is be lehet kapcsolni rajta, ami ugyan még inkább használja az elemet, a kijelzőn viszont kapunk egy kiírást, hogy bizonyos hangok honnan érkeznek, így akármelyik sarkon meg tudjuk állapítani, ha valaki le akar ránk csapni.
A játékban ugyan nincsenek harcrendszerek, de ezek helyett menekülési módszerek széles tárháza van a rendelkezésünkre bocsátva, hogy legyen esélyünk a szörnyekkel szemben. A futás mellett, még bujkálni is tudunk. Mindenbe belebújhatunk, szekrénybe, hordóba, sőt, még gyermekkorunk kedvenc búvóhelyére, az ágy alá is mehetünk, ha nosztalgiázni van kedvünk. Külön érdekesség, hogy az ajtókat nagyon lassan, komótosan is ki tudjuk nyitni, ha csak nem akarjuk hevesen kitépni a helyéből, hogy lepadlózzanak minket a zombi hordák. Ami a legjobban tetszett az egész bújócskában, azok a vizeshordók. Egy gyors gombnyomással beleugrik a főszereplőnk, és a víznek a kinézete olyan tökéletesen tükrözi a valós vizet, hogy a gurulós székünk kényelmében is megremeg az ember a hidegvíz látványától. A víz alatt természetesen nem lehetünk az örökkévalóságig, tehát ha nem akarunk félelmünkben belefulladni egy hordó vízbe, jobban tesszük, ha kidugjuk a fejünket néha.
A játék helyszíne teljesen eltér az első verziójától. Az első részben ugye egy diliházban kellett bujkálnunk, most azonban főként a vadon a játszóterünk. A magas fák és láncos kerítések remek atmoszférát teremtenek a meglehetősen sajátos és félelmetes játékmenet mellé. A program nemet mond a nyitott világos játékoknak, és bizony, egy előre megszabott útvonalat kell bejárnunk, és ha ellenkezünk, láthatatlan falakba vagy áthatolhatatlan bokrokba ütközünk.
Bár nem teljesen nyitott a játéktér, ez nem jelent okot arra, hogy ne kelljen kreatívnak lennünk. Nem csak egy, hanem számos módja van arra az embernek, hogy átjusson az adott szinteken, így többszöri végigjátszásra sem lesz unalmas a játék. Ráadásul a játék éppen hogy megjutalmaz a felfedezésekért. Megannyi titkos ajtót, reteszt vagy akár elhagyott dokumentumokat is találhatunk, ha elég alaposan nézünk át minden pályát.
A játéknak van egy misztikussága, ami nem hagyja nyugodni az embert, és állandóan arra készteti, hogy elviselje a folyamatos félelmet és rettegést. Az ijesztgetésekért cserébe egy nagyon lebilincselő és magával ragadó történetnek lehetünk tanúi, és a rejtett nyomokon elindulva még a játékos is egy saját nyomozást indíthat, hogy kiderítse kik is ezek a vérszomjas fenevadak. A játék félelemfaktora az egekben van, és tényleg, ha nem lenne kifizetődő a sztori, szerintem senkinek nem ajánlanám ezt az őrült, vérfagyasztó játékot.
Az Outlast 2 ellenfeleinek a témabesorolása nehézkes, mivel ez egy fura egyveleg: vannak radikális őrült vallásfanatikusok, zombik, lidércek, démonok, egyszóval minden, amivel nem akarnánk a VIII. kerületben találkozni egy fázós éjszakán.
A játék zenéje valami fantasztikus. A háttérzene úgy változik, ahogy a karakterünk helyzete a játékban. Ha nem történik semmi, csak lágy, de baljós alapzajszerű melódiák játszódnak, de ha jön utánunk valami, disszonáns dallamok sorával fog megfagyni bennünk a vér. A látvány is remekül képviseli a 2017-es játékok grafikai újításait, tehát ne egy Commodore 64-re akarjuk telepíteni ezt a programot, mert kékhalál lesz a vége.
Összességében az Outlast 2 egy igazán jó játék. Nem csak azért, mert mindenki elámul a grafika miatt, vagy, mert senki nem fogja megúszni száraz alsónadrággal a játékot, hanem mert a történet olyan, mint amikor egy jó sorozatot néz az ember, ami állandó cliffhangerekkel ér véget. Egyszerűen behúzza az embert, és ambivalens érzéseket táplál bennünk, a játékosokban, hogy játsszunk még, de közben félünk odaülni, mert tudjuk, hogy épp úgy, mint a játékban, a valóságban sem tudnánk semmit sem csinálni a zombikkal, sőt, még egy mérges öreg nénitől is inunkba száll a bátorságunk.
