James Patrick Kelly a Galaktikában

James Patrick Kelly, az SF-irodalmi „középkorosztály” egyik képviselője, akit főleg novellái és a Ha elvakít a nap (1989) című regénye révén ismerhet a magyar közönség. Sok művéhez hasonlóan, a 321-es és a 322-es Galaktikában olvasható kisregénye, „Az utolsó ítélet” tökéletesen mutatja be, miért is érdemes jobban odafigyelni Kellyre: jól végiggondolt cselekményépítés, emlékezetes stílus és izgalmas témák.

James Patrick Kelly

A történet szerint az űrből érkezett, démonoknak nevezett lények eltüntették a Föld férfi lakosságát. A nem várt eseményt először az Őrület Éveinek nevezett időszak követte, majd a nők egy két pártra szakadt társadalmat alakítottak ki. Egyik oldalon a tradicionalisták állnak, akik a régi kort és a férfiakat várják vissza, a másikon a tranzitívek, akik igyekeznek az új környezethez alkalmazkodni, és normálisan élni a démonok által uralt új világban. Kelly nem először vázolja fel a férfiak eltűnésének vízióját: a „Men are Trouble” is az alternatív jövőről mesél. A mostani, az előző történettől teljesen független kisregénye azonban nem a nők világára fókuszál, az inkább csak egyfajta díszletként van jelen. A korábbi és a most tárgyalt írás főhőse is egy magánnyomozó, Fay Hardaway, aki a város egyik leggazdagabb tradicionalista asszonyától, Maude Descanótól kap megbízatást: valaki ellopta tőle Az utolsó ítélet festményt, ami az ünnepelt Hieronymus Bosch, németalföldi festő munkája. Az ügy először nem tűnik bonyolultnak, főleg, hogy Descano a gyanúsított személy nevét is elárulja Faynek, azonban a nyomozás során egy sokkal szövevényesebb ügy közepén találja magát a detektívnő.

Az Asimov’s SF címlapján Kelly kisregénye

„Az utolsó ítélet”-ben Kelly inkább a nyomozásra helyezi a hangsúlyt, de az általa felépített női társadalomban mindenképpen érdekes ötleteket vázol fel, mint fejlődési irány. Egyik ilyen a kétanyás család, a botoknak nevezett robotok, akik átvették a termelésben az emberek szerepét, de sok kérdést felvető jelenség a nemátalakítás is. Azonban a legérdekesebb és aktuális téma is az a nem: csak egy biológiai fogalom vagy annál sokkal több?

A kisregény lényege és igazi erőssége azonban a történet felépítésében rejlik. Fay karakterét elég maszkulimnek érezhetjük, ami még erős szarkazmussal is párosul – a film noir és a hard-boiled krimik nyomozóit juttathatja eszünkbe. Az érzés nem véletlen, ugyanis Kelly „Az utolsó ítélet”-ben a detektívtörténetek egyik meserét, Raymond Chandlert (a Philip Marlowe történetek szerzője) idézi meg. Nemcsak Faynél érezni a krimi hatását, hanem Kelly stílusán is: a nyomozás során felbukkanó szereplőket vagy a nagyobb fordulatokat a detektív gunyoros és szókimondó stílusán keresztül ismerjük meg – ez mindenképpen ad egy külön hangulatot az egész kisregénynek. Viszont Kelly jól ellensúlyozza a szarkazmust Hardaway önvizsgáló gondolataival vagy más szereplők (pl. Anne, Maude Descano) megfigyelésével és elemzésével.

Részlet Bosch triptichonjáról

A legutóbbi Galaktikákban olvasható kisregényben James Patrick Kelly  első ránézésre egymástól teljesen távol álló ötletekből építkezik, melyekből végül egy teljesen kerek történetet alkot. Egyrészt két alzsánert (disztópia és a hard-boiled krimi) mixel, másrészt megidéz (és nem utánoz!) egy mélyen tisztelt elődöt, de mégsincs olyan érzésünk, hogy valami nem illik ide. Mindezt pedig az erős karakterizálással és a fokozatosan felvezett történettel egészíti ki, és így teszi egy igazán jó írássá “Az utolsó ítéletet”.