Jogtalan király a fantasy trónján?: Kritikák Tolkien munkásságáról

John Ronald Reuel Tolkien nevét egyetlen fantasyrajongónak sem kell bemutatni. Arra sem szükséges betűt vesztegetni, hogy a Középfölde könyvek fontosságát részletezzük. Mégis akadnak olyan kritikusok, akik A Gyűrűk Ura minőségét erőteljesen megkérdőjelezik.

Feltette magának egyetlen Tolkien-rajongó is valaha is azt a kérdést, hogy kedvenc könyvsorozata „mitől lett volna jobb”? Emlékszem, mikor a Peter Jackson filmjeinek hatására elárasztották a könyvesboltokat az összecsomagolt A Gyűrűk Ura kötetek, melyek után nem volt megállás; Tolkien további műveit is (újra) kiadták. A Középfölde-sorozat azóta egy komplett franchise lett, és a mai napig sok olvasót tudhat magáénak. Még idehaza is megdöbbentő sikereket ért el (amikor megtudtam, hogy van Magyar Tolkien Társaság, alaposan meglepődtem), és sokak számára lett A fantasy. Amikor hírek kelnek szárnyra olyan könyvekről, melyekről kritikusai azt állítják, hogy felülmúlták Tolkien munkásságát, mindenki csak legyint egyet. Én ezt annak tudom be, hogy A Gyűrűk Ura az egyike azon kevés fantasyknek, melyek képesek itthon is összekötni a generációkat. Az első magyar megjelenés óta eltelt néhány évtized; szüleink mesélhetnek nekünk a könyvekről, idősebb testvéreink szintúgy, ahogy mi is áradozhatunk róla a mostani fiataloknak, és a gyermekeinknek is. És ez – kedves Olvasó – a legnagyobb dicsőség, amit egy könyv elérhet, mert a generációk összekötésével az idő múlása legyőzhető.

Az első magyar kiadás.

De emlékszem másra is. Mikor a haverjaimmal beszélgettem, és feljöttek a filmek, mint beszédtémák, mindenki hevesen bólogatott, hogy milyen látványos, meg milyen jó a világa, de amikor a könyv jött elő, már többen is húzták a szájukat. Azt mondták, hogy a könyvek bitang unalmasak a filmhez képest, és ez volt az az ok, ami miatt egy jó darabig nem tudtam rászánni magam az olvasására. Most, tíz évvel később már máshogy látom a dolgokat, és ha jobban aláások a fantasyirodalom történetébe, feltűnik nekem néhány érdekesség is. Mégpedig az, hogy Tolkien műve hajdanán elképesztően megosztó erővel bírt, ma pedig jóval több kritikusa akad, mint azelőtt.

Az első, 1954-es megjelenése óta számtalanszor kapott hideget a kritikusoktól, és ami a legérdekesebb, éppen az amerikai kritikusoktól. Elhamarkodottan temették a könyvet, és nagyon sznob hangnemben írtak róla. „Rémálomba illőnek”, „ifjúsági zagyvaságnak” és az „irodalom halálának” egyaránt nevezték azt a regényfolyamot, mely néhány évtizeden belül a világirodalom részévé vált. Sok kortárs fantasy és sci-fi író ír róla negatívan. Ezek közé tartozik David Brin, Michael Moorcock és China Miéville is. Utóbbi gyakran hangoztatja, hogy amennyire csak lehet, el kell különülni a Tolkien-féle történetvezetéstől és világoktól. Ez tetten érhető a szerző Bas-Lag sorozatában is, ami inkább egy furcsa steampunk-fantasy világként írható le. Brin szerint a mű élteti az elitista réteget, és a régmúltba való visszatekintést szorgalmazza, Moorcock pedig az egyik esszéjében a Micimackóhoz hasonlította a művet. Moorcock tinédzserként találkozott Tolkiennal és C. S. Lewisszal (aki Tolkien kollégája és barátja volt), és habár mint embereket, kedvelte őket, de a munkáikat nem találta jónak.

Kattintásra megnő!

A Gyűrűk Urát sokan tartják „hímsoviniszta tündérmesének”, mert a nők nem kapnak benne fontos szerepet, ábrázolásuk pedig elég közhelyes. Ezen hibák visszavezethetőek oda, hogy Tolkien műve mítosz stílusú, a mítoszokban pedig a férfiak hősként való ábrázolása erőteljesebb szerepet kap. Éppen ezért feketék-fehérek a karakterek is. Ezen kívül sokan támadták még az elbeszélő képességét Tolkiennak. Valóban, ha összehasonlítjuk egy kortárs fantasyvel, akkor lassúbbnak és unalmasabbnak tűnhet a túl sok, felesleges információval, amit közöl. Erre mondta azt egy barátom régebben, hogy „a Középfölde-könyvek akkor lesznek igazán zseniálisak, ha minden kötetet elolvastál a sorozatból, mert minden leírás, információ, szereplő akkor kerül a helyére, és így egy olyan világot hoznak össze, melyre megéri emlékezni”. Idáig nem egyszerű eljutni, és sokan megállnak csak a három kötetnél, esetleg még hozzáveszik A hobbitot.

Javított szövegű díszkiadás.

Akik járatosak a klasszikus brit meseregényekben, azok nagyon jól tudják, hogy az angolok hajlamosak nagyon részletesen, ráérősen mesélni. Ezt megfigyelhetjük Richard Adamsnél, R. L. Stevensonnál és G. K. Chestertonnál is. Míg Amerikában az érdeklődést azonnal felkeltő írások hódítottak, addig a brit fantasyszerzők megmaradtak a klasszikus elbeszélőmódnál, melyben a táj- és szereplőleírások nagyon sok sort tettek ki, és gyakran oldalakat töltöttek meg. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő, hogy Robert E. Howard vagy Fritz Leiber mellett Tolkien írásai nyögvenyelősnek és álmosítónak tűnnek a kor kritikusainak.

Egy másik kritika magát Tolkien rajongótáborát, illetve magát a „tolkieni” behatást éri. Az elkövetkezendő évtizedekben ugyanis számtalan olyan fantasy sorozat született, mely Tolkien teremtményeivel operált, és az ő általa megkezdett ösvényen haladt tovább úgy, hogy nem vájt ki magának sajátot. A világok környezete, felépítése és sok más eleme is – még a regények borítója is sok esetben – A Gyűrűk Urától származott. Azok az elemek, melyek egyedivé tették Tolkien ciklusát, ma már a fantasy unalomig ismert kliséivé satnyultak, de erről nem is Tolkien tehet, sem pedig azok a szerzők, akikre ő gyakorolt hatást, hanem a kiadók. A kiadók, akik elvárták, hogy minden új fantasyszerző képes legyen A Gyűrűk Ura újraírására. Ezért szerepelnek egy csomó fantasyben elfek, orkok, törpök és más szereplők.

A legfrissebb magyar kiadás borítói.

A vélemények tehát megoszlanak Tolkien világáról. A rajongótábora óriási, és számtalan elismerést begyűjtött már első megjelenése óta, hatása pedig a mai napig tart. Ha fantasy világokat kell megalkotni, rengetegen ajánlják Középföldét, mint példát a jól működő saját világra. És az egyetlen, ami érdemben számít, és ami miatt mindig lesz hely A Gyűrűk Urának a fantasy kedvelőinek szívében.