Kiállta a könyvsorozatok próbáját – Utolsó őrség
November 15-én jelent meg a legújabb Őrség kötet, az Egyesült őrség, ami a Káosz-Őrséghez vagy az Idő-Őrséghez képest inkább a hexalógia eseményeihez kapcsolódik. Egy ilyen hosszúságú regénysorozat esetében megesik, hogy már nem emlékszünk olyan világosan a korábbi kötetek történéseire. Nosztalgiázás vagy emlékek felelevenítésese céljából az előző három cikkben már felelevenítettük Lukjanyenko Őrség-sorozatát. Legutóbb az Alkonyi őrséget néztük meg kicsit közelebbről, így most, értelemszerűen, a negyedik részt, az Utolsó őrséggel foglalkoznánk részletesebben.
Spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták még az előző köteteket.
Az előző Őrség-kötetekhez hasonlóan az Utolsó őrség is a három részre tagolódik: „Közös ügy”, ahol egy fiatal orosz fiút vámpírtámadás ér Edinburgh-ban, „Közös ellenség”, ahol megpróbálják lehallgatni az Éjszakai őrséget, és „Közös sors”, ahol egy Másféle tanár keveredik összecsapásba és kiderül, miként is kapcsolódnak egymáshoz az említett események. A prológusokat leszámítva azonban Lukjanyenko végig egy esetre koncentrál: az orosz fiú esetére, ami Merlin egyik leghíresebb talizmánjához, a Mindenség koronájához kapcsolódik. A magukat Utolsó őrségnek nevező három Legfelső szintű Másféle (egy Setét, egy Fénypárti és egy Inkvizítor) akarja megszerezni a legendás tárgyat teljesen ismeretlen célból. Ezúttal is Anton Gorogyeckij próbál az ügy végére járni. Kiküldetése során új, de főleg nem várt régi ismerősökkel találkozik, akik nem teszik könnyebbé az ügy megoldását.
A minimum trilógiaként vagy hosszú könyvsorozatokban kibontakozó történetek nagy hátulütője, hogy egy idő után képtelenek a megújulásra, vagy az alapanyag túl kevés a terjedelemhez. Az Utolsó őrséggel Lukjanyenko szerencsére jól veszi ezt az akadályt, hisz továbbra is képes izgalmas eseteket kitalálni, szövevényessé tenni a cselekményt és ott meglepni minket, ahol nem is várnánk. Emellett pedig képes megújítani saját univerzumát más kulturális elemek behozatalával. Azt le kell szögezni, hogy a regény elején lehet azt érezni, hogy már megint ugyanazt olvassuk (pl. megint egy vámpírtámadás), de az író hamar olyan irányba viszi az új ügyet, amit a már jól elsajátított „Őrség-logikával” sem lehet kitalálni.
A negyedik rész a legnagyobb élményét azonban nem csak a jó történet, hanem a világépítés adja, sőt, talán most az sokkal erősebb. Ebben a kötetben találkozunk például más Őrségekkel. Az első három részben is voltak utalások más országokban működő szervekre és csoportosulásokra, viszont végre betekintést nyerhettünk abba, hogy Lukjanyenko miként is képzeli el a Másfélék nemzetközi együttműködését és kapcsolatait. Az Utolsó őrségben először Skóciába kalauzolt minket, majd Üzbegisztánba, azon belül is Szamarkandba. Okos ötlet volt két, viszonylag ellentétes helyet választani, országokon belül pedig a város és vidék közötti különbséget is behozni, mivel így olvasóként kaptunk egy általános képet a különböző Őrségek működéséről. Edinburgh, mint egy nyugati ország jelképes helye és viszonylag egy olyan Másféle szervezet működését mutatja, amelynek szinte mindenre van befolyása (pl. Foma Lermont uralja a turisztikát Edinburghban) és rendelkeznek a megfelelő létszámmal ahhoz, hogy ellássák széleskörű feladataikat. Ezzel szemben Szamarkandban az ellenkező helyzet uralkodik: csak pár munkatárs dolgozik a Nappali és Éjszakai Őrség alkalmazásában, befolyásuk minimális az emberi világra (de talán nincs is rá szükség, ahogy azt a két Őrség közös házára kirakott, emberek számára is látható tábla is mutatja) és egy komolyabb bevetésre sincsenek felkészülve, hisz a nagyszabású események jócskán elkerülik őket. A nemzetközi Őrséghelyzet szemléltetése mellett némi egzotikumot is kapunk a skót és üzbég oldalról is. Megjelennek a keleti mitológia lényei (pl. gólem, dzsinn), az Artúr-mondakör és más kelta mesék alakjai (pl.Thomas the Rhymer).
A másik világépítéshez kötődő elem, amivel Lukjanyenko képes volt még a 4. kötetben is izgalmassá tenni a Másfélék univerzumát, az a Homály 6. és 7. rétegének behozása. Ezzel nem csak a Merlin-ügybe került egy csavar és egy megfejthetetlennek tűnő rejtély, hanem korábban már felmerült kérdésekre (pl. visszatérhet-e egy eltávozott Másféle, van-e szellemnek nevezhető formájuk) is végre választ kaptunk. De az utolsó rétegek felépítése (egyre inkább a miénkhez hasonló, egyfajta mesebeli fordítottja) is egy érdekes elképzelés, főleg az ügy végső megoldásához kapcsolódóan.
Ahogy az Alkonyi őrség, úgy az Utolsó őrség is egyszerre hű a korábbi kötetek tulajdonságaihoz és képes a megújulásra. Az ismert és kevésbé ismert folklór elemek mostani beemelésével volt leginkább érezhető, hogy az Őrség univerzum egy olyan működő világ lett, mint Tolkiené vagy más fantasy könyvsorozaté. A következő kötetben, az Új Őrségben kiderül, Lukjanyneko mikén képes ezt a feje tetejére állítani.
Az illusztrációk Anastacia Beletskaya munkái.
A borítón és a fejlécen Pavel Lagutin alkotása látható.
