Mikor az emberiség tehetetlen – Virokalipszis könyvajánló

Dr. Fedina Lídiával a tavaly szeptemberi Galaktika lapjain olvashattak interjút az SF elkötelezett rajongói. A szerzővel a tudományos múltról, a férfi-női írók helyzetéről és új könyvéről, a Virokalipszisről beszélgettünk.

Fedina 1960-ban született Budapesten. Nem áll távol tőle a tudomány, sőt! Gyógyszerészként végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, mindig érdekelték a fantasztikumok, de sci-fivel csak 2007-ben kezdett el foglalkozni. Előtte forgatókönyvíróként dolgozott magyar egész estés rajzfilmeken. Az irodalommal 1989-ben kezdett foglalatoskodni.

2007-ben jelent meg első SF regénye, A bűn kódja. A második tudományos fantasztikumra egészen tavalyig kellett várni a szerző tollából, mikor a Metropolis Media gondozásában megjelent a Virokalipszis című baljóslatú jövőt felvázoló alkotás.

A legelső dolog, amit tehetünk, hogy a Virokalipszist ne regényként fogjuk fel. Ebben a műben nem a szereplők, mint emberek, szakemberek számítanak, nem a főszereplők a lényegesek, hanem a kollektív földi lét. Az emberiség. Mindaz, amit eddig elért fajunk, amire képes még, s mindaz, ami meghaladja a mi gondolkodásunkat is.

A mű szerint kivételesen az emberiség nem magának köszönheti a világvégét. Senki nem tenyerelt rá a piros gombra, nem volt őrült tudós, aki agyfaló zombivírust szabadított volna bolygónkra. És maga a vírus sem közvetlenül az embert támadja meg. Gyakorlatilag ellehetetleníti a földi létet számunkra. Láncreakciót indít el, és egymásból következnek az ökológiai katasztrófák. Ha kihalnak a növények, nincs fotoszintézis. Ha nincs fotoszintézis, akkor nincs szén-dioxid megkötés. Nem mellesleg így nem lesz termény az állatok és emberek számára. Ha a tenyészállatok nem legelnek, megszűnik egyik legfőbb élelmiszerforrásunk, a hús. A láncolat végén az emberiség totális pusztulása áll.A regény szereplőinek (és magának az emberiségnek) a feladata, hogy megtalálják az ellenszert, vagy legalábbis megfelelő alternatívával szolgáljanak a vírussal szemben.

A Virokalipszisben egy roppan mélyen gyökerező probléma ütötte fel a fejét: maga a kíméletlen anyatermészet. Mit tesz az ember, ha rajta kívül eső gondok gyűlnek köré? Természetesen megpróbálja megoldani, de ez mindig jóval feszültebb, mintsem saját hibáinkat kijavítani.

Az emberiségnek már sikerült javarészt kiaknázni a Föld energiaforrásait, tárgyakat s embereket küldtünk a világűrbe. Korábban pusztító vírusokat fékeztünk meg fejlett gyógyszereinkkel, folyókat hajtottunk igába, hatalmas épületeket húztunk fel. Intelligenciánknak köszönhetően mi váltunk a tápláléklánc csúcsává. De van valami, amit még mi sem tudunk legyőzni: az ismeretlent, és a megvadult természetet.

Mindig akkor vagyunk képesek megoldással szolgálni, ha már ismerjük az alap problémát. Viszont, ha még azzal sem vagyunk tisztában, mi maga a gond, akkor ellene sem tehetünk.

A Virokalipszis pont erről szól. A regény végig feszített tempóban próbálja bemutatni a világ különböző szegletein, hogyan pusztul el a zöld növényzet, és hogyan igyekeznek a járványügyi dolgozók megfékezni a világvégét. Ennél azonban sokkal több van a háttérben. A vírus kiterjed az emlősökre is, ami miatt az élőlények agresszívvá és vérszomjassá változnak.

A szerző remekül vegyíti a thrillerre, a klasszikus sci-fire és a horrorra jellemző elemeket. Ezen zsánertípusok keveréke varázsol remek hangulatot a regénynek.

Összességében a Virokalipszis egy vérbeli SF. A tudomány egyenlő mértékben keveredik a fantasztikummal, ami miatt szinte teljesen hihető a felvázolt világvége. A szerzőnő precízen kimérve adagolta a szakzsargont, és a tudományos adalékot, ezáltal a regény sosem vált tankönyv-ízűvé. A karakterek kidolgozására fordíthatott volna több időt az írónő, hogy megismerkedhessünk a természeti katasztrófa emberi oldalával is, azonban a kerek egészet nézve nem szenvedünk hiányt izgalomban, tudományban, fordulatokban és megrázó sorsokban.

A Virokalipszis című regényt mindenkinek ajánlom, akik szeretik a szigorú biológiai alapokkal rendelkező történeteket.