Mindig magasabbra: az ürlift közeleg

Képzeljük el, milyen nagyszerű is volna, ha az űrbe akár úgy is eljuthatnánk, hogy megnyomunk egy gombot és egy felvonó szépen felvisz minket! A Nemzetközi Asztronautikai Akadémia kutatói szerint ez a technológia már nincs is olyan nagyon messze.

Aki olvasott már Arthur C. Clarke regényt, valószínűleg találkozott már az űrlift elképzelésével, ami az egyik nagy kedvence volt a science fiction gurunak (annyira érdekelte és jónak tartotta az űrlift ötletét, hogy a Végső bizonyításban és az Elsőszülöttekben szó szerint majdnem főszerepet osztott rájuk).

Egy ilyen lift kb. 100.000 km-re nyúlna fel a földfelszínről az űrbe, és mindennapos, biztonságos, olcsó és csendes kaput képezne a világűr felé. Az Akadémia friss kutatásában két fő következtetést vonnak le: egyrészt, az űrfelvonó lehetséges, bár még pár rizikót le kell csökkenteni némi technológiai fejlesztéssel, másrészt, hogy egy ilyen liftet csak nemzetközi összefogással lehet létrehozni.

Hatalmas, nagyívű nemzetközi összefogással.

Az a gigászi hosszúságú pózna, amely felvonóként üzemelne, eleinte különfajta rakományokat szállíthatna, a későbbiekben pedig embereket is fülkékben ún. mászó-egységekkel, melyek elektromos gépezetek volnának. A Föld forgása feszesen tartaná a kábelt, így az mindig elbírná a mászókat.

Az űrlift gondolata egyébként meglepően régi: Konstantin Ciolkovszkij 1895-ben egy esszéjében vetette fel egy olyan “torony” ötletét, amely a Föld felszínéről a 35786 km-es magasságig, geostacionárius orbitális távolságig emelkedne.

Azonban az Akadémia elnöke, Gopalan Madhavan Nair szerint a találmány evolúciójában rendkívül fontos lépés a jelen tanulmány:

“Minden bizonnyal az összes űrügynökség a világon örömmel fogad egy ilyen meghatározó tanulmányt, amely a geostacionárius orbitális pályára és azon túl való utazás új ösvényeit és olcsó rutin megoldásait kutatja.”

Nair reméli, hogy ezzel az Akadémia segít nemzetközi konszenzust kiépíteni egy ilyen fontos mérföldkő elérésének fontosságát illetően.

Peter Swan, a kutatás vezetője úgy véli, bár az ötletelés, a “fantáziálás” új dolgokról megadhatja a kezdő lökést, azonban most a tudomány oldaláról vizsgálták a kérdést, és igen biztató eredményeket kaptak.

Arthur C. Clarke 2003-ban így fogalmazta meg ezzel kapcsolatos nézeteit: “Az űrlift tíz évvel azután épülni fog, miután abbahagyták a kinevetését. És már nem nevetnek!” Úgy látszik, körülbelül bejött a dolog.

Swan egyébként a SouthWest Analytic Network űrkutatási innovációs osztályának főmérnöke és a Nemzetközi Űrlift Konzorcium (ISEC) fő “felvonókezelője”, ahogy humorosan elnevezték az elnöki tisztséget. A szervezet célja nem más, mint megteremteni azt a technológiai-tudományos hátteret, amely szükséges az űrlifthez, mert úgy látják, hogy ez az a találmány, ami az űrutazás költségeinek radikális csökkentésén keresztül az emberiséget egy új korba juttathatja. Mindezt nonprofit módon, kvázi ingyen.

A kérdés már csak az, hogy mikor valósulhat meg mindez. Swan szerint a technológiai fejlődés egyértelműen arrafelé halad, hogy az űrliftek valósággá válnak, záros határidőn belül.

És persze minden ilyen pozitív hangú bekezdés után kell jönnie egy “de”-nek.

De minden reményre okot adó faktor ellenére vannak még olyan nehézségek, amiket mindenképpen le kell győzni, mielőtt a projekt teljességgel sikeres lehet.

A kutatási anyag egy sor témát boncolgat, például: minek egyáltalán űrliftet építeni? Hogy áll össze a számos, bonyolult elem egyetlen rendszerré? Mik a technológiai szükségletei az egyes elemeknek?

Két technológia is van, melyek versenyeznek az űrliftben való szereplésért.

Ha az ember egy potom 100.000 km hosszú kábelt akar készíteni, ami elbírja a saját tömegén kívül még a rakomány súlyos tonnáit is, ahhoz igen erős anyagra van szükség. Ebben hatalmas fejlődést jelentenek a szén nanocsövek, amik az acélnál ezerszer erősebbek tömeg-erősség skálában. A jó hír az, hogy ez a technológia folyamatosan fejlődik, hiszen a nanotechnológia, elektronika, optika és egyéb területek növekvő igénye miatt is, így tulajdonképpen “magától” előáll.

A másik fontos technika, a pehelykönnyű napelem panelek fejlesztése is igen jó iramban zajlik, és bár ezeket nem az űrliftes emberek készítik, nagy mértékben lesznek haszonélvezői.

És hogy ki építse meg az űrliftet? Swan kutatása részletesen foglalkozik ezzel is. A kutatók szerint vagy teljesen állami projektként, vagy több állam, esetleg több cég közös munkája kell, hogy legyen. Mindegyik opció működőképes, a kérdés az, kik ismerik fel először a lehetőséget benne és teremtik elő a szükséges összegeket. Akár mindhárom út egyszerre, egymástól függetlenül is működőképes volna.

De mégis, kik és miért döntenek majd így?

Swan szerint az, aki megépíti az űrliftet, az lesz, aki először fog konkrétan pénzszerzési lehetőségre bukkanni az űrben, és először lépi át a rakéta-egyenletet – azaz, hogy a teljes rakéta mindössze saját súlyának 6%-át juttatja ki az űrbe. Amint egy jól jövedelmező vállalkozásnak a rakéta 6%-ánál több tömeg feljuttatására van szüksége, azonnal elkezd épülni az űrlift.

“Az emberek (egy nap) kinevetnek majd és azt kérdezik, hogy miért foglalkoztunk egyáltalán rakétákkal… mert ostoba ötlet. Az űrlift válasz. Miért csinálnánk bármi mást?”

A jövő űrliftje galanpang képén

A környezetbarát, olcsó űrbejutási módszer létrehozása az egész emberiség közös érdeke – de tény, hogy alaposan ki kell dolgozni a technológiát hozzá, mert egy baleset hatalmas katasztrófához vezethetne. Mondok egy példát.

A kábel egy geostacionárius ponton át távolodóik a Földtől, azaz a felszín egy azonos pontja fölött kering. A bolygó felszínének forgási sebessége az egyenlítőnél 1674 km/óra. Ahhoz, hogy geostacionárius ponton maradhasson, a kábel odafent SOKKAL gyorsabb mozgásra kényszerül, több tízezer km/óra sebességre.

Senki nem akar ott lenni, amikor a felszínről valamiért elszabadul a kábel, és tok tízezer km-es óránkénti sebességgel elkezdi szántani a bolygót, ugye?

space.com