NieR: Automata, az év meglepetése?

A Földön átvették az uralmat a gépek, az utolsó emberi DNS-minták a Holdra kerültek, és egy szexi androidra, 2B-re maradt a robottársadalom lebontása, hogy aztán az emberek visszatérhessenek a Földre egy gigászi lombikbébi program keretében.

Nagyjából így lehet bemutatni a NieR: Automata történetét. A játék az előző Nier epizód folytatása, és spinoff a Drakengard szériához. A program első ránézésre egy Bayonetta klónnak tűnhet, de már amikor először elé huppanunk a PS-nek, kiderül, hogy nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Ahogy mindenki más, a trailerek alapján egy szimpla hátulnézetes akciójátékra számítottunk, viszont már az első misszió után rájöttünk, hogy a NieR: Automata nem akarja magát semmilyen játékstílushoz kötni. Vannak benne a régi arcade játékhoz, az Asteriodshoz hasonló missziók, ahol egy repülőből kell a szembejövőket szétlőni. Ezenkívül olyan részek is vannak, ahol agyamenten gyilkolászhatunk a világban, és platformer szegmensek is, ahol ide-oda kell ugrálni a halálos veszedelemben.  A stílusváltások nagyon folyékonyan történnek, és egy rövid bejátszás, illetve egy kameranézet-csere után már tudhatjuk is, hogy melyik játéktípus következik.

Az akciódús kalandozások mellett RPG-s részek is vannak a játékban, ráadásul miközben a történetet visszük, felfedezésre is van alkalmunk a játék nyitott területein. Emellett igencsak pörgős buletthell részek és boss harcok tarkítják a játékmenetet, tehát a készítők fogtak minden játékmenetet, stílust, ami csak létezik, és összegyúrták egy gigászi programba. Nem csoda, hogy ennyi minden van benne, hiszen a NieR: Automata végigjátszása közel 40 órát vesz igénybe. A játéknak ezenfelül 25-féle befejezése van, plusz egy bónusz finálé, ami pusztán csak poénból került a játékba.

2B a lenge öltözetével és precíz kardsuhintásaival gyorsan megkedvelteti magát a játékossal. Ha a főszereplőnk külleme nem lenne elég vonzó, ennek tetejében még egy nagyon ütős és magával ragadó történetet írtak a karakterünk köré. A történet nem csak izgalmas és jól felépített, de még drámai is. Ráadásul a vegyes felvágott játékmódokhoz is tökéletesen passzol. Plusz, akinek egy játékban a sztori a legfontosabb, az biztosan nem fog csalódni, sőt, még talán egy-két könnycseppet el is fog hullajtani a játék végén.

A NieR: Automata egyedüli gyengepontja talán a nyitott világa. A bejárható zónák között van egy sivatag, egy város, egy erdő, de koránt sincs teli tartalommal, mint más játékoknál, sőt, talán egy kissé üresnek is mondhatók ezek a területek. A jó oldala viszont, hogy óriási állatok hátára is ülhetünk, ráadásul ezekkel keresztülvágtázhatjuk a környezetet. Az állattársaink még driftelni, azaz csúszkálni is tudnak futás közben, tehát van egy kis extra tennivaló miközben lovaglunk, feltéve, ha menőn akarunk kinézni.

Az ellenfelek, mint már említettük, robotok, és ahogy haladunk előre a játékban, egyre nagyobb monstrumokká lesznek. A játék elején még kis, cuki maszkos robotokat kell legyűrnünk, majd később már akkora óriásokat kapunk, hogy a méreteik a környező házakéval vetekednek. Ámde nem a méret a lényeg, mert a kisebb típusú robotok is elkezdenek egyre keményebb harci gépezetekké válni, és újabbnál újabb módszerekkel akarják 2B-t a roncstelepre kényszeríteni.

Talán a legötletesebb robot a pajzsos, ami – mint a neve is mutatja – egy pajzsot tart maga előtt, és komótos tempóban halad felénk. Ha viszont szétütjük a pajzsot, teljesen kamikaze módra vált az ellenfél, és a két puszta fémkezével, őrült módjára csapkodva tör a kibernetikus életünkre.

Amikor óriásrobotokkal harcolunk, olyan bossfightokra kell számítani, mint a Dark Souls franchise-ban, csak egy-két bullethell résszel a harcok közben. Egy rossz gurulás a harc közben, és végünk, de az óriások sem halhatatlanok, és ha kitapasztaljuk a rosszakarónk harcfázisait, egy-két próbálkozás után véget is vethetünk a szánalmasan programozott életüknek. Sőt, ebben a játékban nem pusztán mögé kell állni az ellenfélnek és csapkodni a farát az óriáskardunkkal, hanem mondjuk az óriási fegyvereit kell harcképtelenné tennünk a verekedésünk közben, így többféle módja van a rosszakaróink kioltásának, nem csak egy.

Ugyan az androidlány, 2B körül forog a játék java, nem feledkezhetünk meg a társairól sem. Számos mellékszereplő mellett van egy kis lebegő robottársunk, a Pod névre hallgató felderítőandroid. A kis fickó nem csak segítségével bombázza a főhősünket, hanem folyamatosan aktív résztvevője a harcoknak. Kinek ne kéne egy automatizált lézerágyú 10 centire a fejétől?

A játék megjelenése gyönyörű, bár 2017-es játékhoz képest egy kicsit szolidabb a részletesség terén, és éppen emiatt egy középszerű játéklaptop is képes elfuttatni a programot gond nélkül. A program színpalettája egyébként nagyon különös, talán egy picit fakó, és a színek sem olyan hevesek, mint lehetnének. Sokan akadékoskodnak, hogy nem túl szép a játék megjelenése a színek miatt, de szerintem egész jó, bár engem a Fallout szériában sem zavart a rusnya színösszhatás.

A játék zenéje valami fenomenális. A háttérzenével nagyon nagy kockázatot vállaltak, hiszen a szokásos instrumentális zenétől elszakadva, egy énekesnőt, Emi Evans-t bíztak meg, hogy hangjával ékesítse a játék atmoszféráját. Voltak, akiknek ez nem tetszett, mert a művésznő többnyire csak törzsi jellegű vokálozásokat csinál, egy-egy elnyújtott á-t vagy ú-t, bár ez is sokat erősít a játékon, és rengeteget segít a beleélésben.

Összességében, egy igazi mestermű lett a NieR: Automata. A bullethell részek nekem annyira nem tetszettek, de ezen kívül igazi etalon lett a játék, és nem fog csalódást okozni. Még annak is ajánlom, aki nem ismerős a NieR-univerzumban, mivel mindent elmagyaráz nekünk a játék. A program elérhető digitális másolatban a Steam kezelőfelületén pc-verzióban, konzolon pedig dobozban megrendelhető akármelyik számítógépes boltból.