Olvass a jövőbe! (szó szerint) – olvasd el Az Örökség címü novellát, ami a decemberi Galaktikában jelenik majd meg!

A decemberi (apokaliptikus) Galaktika magazinban lesz olvasható Az örökség címü novella. Azonban a galaktika.hu olvasói most lehetöséget kapnak arra, hogy a megjelenés elött elolvashassák!

A művet, Varga Csaba Béla Az örökség című novelláját  terjedelme miatt három részletben közöljük az elkövetkező pár napban, így érdemes lesz hozzánk vissza-visszatérni, hogy a második és a befejező részt is elolvashassátok még mielőtt egyáltalán megjelenik a magazin!

Nem is szaporítjuk tovább a szót, olvassunk együtt a jövőbe (legalábbis a jövőben megjelenő Galaktika magazinra, mert a jövőt, amiről olvasunk, talán mind szívesen elkerülnénk…)!

Varga Csaba Béla: Az örökség – I. rész

Hirtelen csend lett.

Mindannyian felkaptuk a fejünket, és az alacsony betonmennyezetet bámultuk. Apa, Jake, James és én. A kutyák és a macskák is. A kalitkákban a madarak is.

Az elmúlt hetek alatt nem sikerült hozzászoknunk a hol halkabb, hol hangosabb morajláshoz. A velőbe maró, éles, sziszegő kaparászáshoz. Az időnként felhangzó, megmagyarázhatatlan vibráláshoz. A zaj belopódzott az álmaimba. Tudtam, a többiek is szenvednek tőle, bár nem beszéltünk soha róla. Hiszen férfiak voltunk!

Apánk mindent megtett azért, hogy elterelje a figyelmünket. Mindennap megtisztítottuk az összes fegyvert, és négy-öt órán keresztül matematikai feladatokat oldottunk meg a nagy tábla előtt. Apánk főleg a logikai feladatokat kedvelte. Egyre nehezebb fejtörőkkel tett próbára minket.

– Nem lesz szükségetek integrálszámításra. A gyökökkel sem kell soha többé törődnötök. De az eszetek, az vágjon! Az életben maradásotok függhet tőle!

Minden este – már amikor nagyapa ingaórája azt mutatta, hogy estére jár az idő – verseket tanultunk. Hat-nyolc versszakot minden alkalommal. Apánk az emlékezetünket is egyfajta izomnak tekintette. Edzettünk szüntelenül. Az Újszövetséget már azelőtt is kívülről tudtuk, most komolyan készültünk arra, hogy bevágjuk az Ószövetséget is. Görög és indiai mitológiát olvasott fel nekünk. Maja és perzsa mítoszokat. Megtanultuk, hogy Uránoszt követte Kronosz, Kronoszt pedig Zeusz. Aki legyőzte a titánokat. Az ősi történetek segítettek valamennyire elviselni a bezártságot, de semmire sem mentek az álmokba beszűrődő iszonyattal szemben. Az állandó zaj az idegeimre ment. Rémeket, szörnyetegeket láttam álmaimban. Kronosz fogakkal teli száját, a titánok rettenetes, torz arcát. Iszonyatos alakok vártak rám, amikor végre kinyitottuk a bunker ajtaját. Más álmaimban meg kint nem volt semmi. A csillagok közötti jeges, puszta űrbe léptünk ki az óvóhelyről. Persze ez akkor történt, amikor elromlott a fűtés.

Apánkat éveken át mindenki bolondnak tartotta. Mindenki, az egész utca, az egész város. Csak mi nem. Ez persze nem tette túl könnyűvé gyermekkorom utolsó éveit. Jake-től féltek a kölkök, de tőlem nem. Hányszor mentem haza véres orral, mert nekiugrottam a csúfolódó nagyfiúknak!

– Világvége-ember, világvége-ember, anyád miért ment el? – gúnyolódtak velem. – Mikor lesz a végítélet? Mikor bújtok a föld alá?

Semmi okot nem láttam arra, hogy ne próbáljam meg kibelezni őket. Többnyire véresre vertek, de néha én kerekedtem felül. Ilyenkor persze hívták a seriffet.

– Figyelj, Johnny – nézett rám nagy, sötét mexikói szemével a törvény őre –, tudom, hogy nem könnyű neked. Apád ütődött, anyád lepattant, a bátyád a sitten. Szedd össze magadat, ne csináld a balhét, nehogy téged is bevarrjanak az écces niggerek közé! Kinek lenne az jó? Apádra meg figyelj! Nem rossz gyerek ő, a maga módján. Viszont nem mindenkinek tetszik, amit csinál. Az a rengeteg fegyver. Minek annyi? Meg hogy a világvégéről papol. Most mire jó az? Nézd, megértem én, ha mondjuk kedve lenne kiirtani a cserokikat a rezervátumból. Egy szavam se lesz, ha ledurrant az öreg egy-egy rézbőrű vadorzót. De ha arról kezdene el beszélni, hogy le kell lőni az elnököt, vagy hogy a hangok robbantani küldik, akkor egyből szóljál nekem! Megígéred?

Persze, hogy megígértem. Még szép. Rögtön kiengedett. A latinóknak tett ígéret meg amúgy sem számít, ráadásul apám soha, egyetlen alkalommal sem akarta meglőni az elnököt vagy bárki mást Washingtonból. Az öreg arra készült már jó öt éve, hogy 2012-ben, karácsony napján véget ér a világ.

Igazából nem is csodálkoztam azon, hogy igaza lett.

Utólag belegondolva ott volt az írás a falon. De ott ám éveken, évtizedeken át. Az emberiség viszont úgy viselkedett, mint egy sikeres használtautó-kereskedő. Végre beindult az üzlet, kedvező kamatra adott pénzt a bank, lehetett fejleszteni. Nagyobb kirakattal, több pompomlánnyal a csillogó kocsik között. Ki a fene akart volna ilyenkor azzal foglalkozni, hogy kezüket csókolom, ne tessék hosszú távra tervezni, mert durr, mindjárt mindennek vége! Vagy hogy inkább csokit és duplacukros nyalókát tessék venni a kis Billynek, mert két év múlva halott lesz, úgyhogy nem kell a fogai épségével törődni. Legalább addig érezze már jól magát, a kis takonygombóc. A világ végével kapcsolatban az anyák józan eszére sem lehetett hallgatni. Pedig általában rájuk lehetett számítani. Ők is ott álltak sorban a sivatagban, homokba dugott fejjel a struccok között. Az anyai szív nem tud mit kezdeni azzal, hogy az ő kis csemetéje nem lesz sohasem nagyfiú.

Hogy nincsen jövő.

Inkább megkövezték a prófétákat. Vagy elmentek Floridába egy ügyvéd mellé…

(folytatása következik hamarosan!)