Ördögi nyomozás – Lucifer évadkritika
Az elmúlt másfél évtizedben borzasztóan sok helyszínelős sorozatot láttunk már. Volt Las Vegas-i, tengerészeti szolgálatos, Los Angeles-i, párizsi, de akadt látnokos, humoros, darabolós és még jó darabig sorolhatnánk. Azonban olyan még nem volt, ahol maga a kénköves pokol ura, Lucifer lett volna a nyomozó a gyilkossági ügyekben. Az olvasó itt jogosan kapkodhatja a fejét, miként jön az Ördög a detektív munkához. Lássuk, mi köze van egymáshoz a két dolognak!
Lucifer, a keresztény alvilág rettentő ura, bűnösök megkínzója rettenetesen unatkozik a pokolban, ezért úgy dönt, hogy Los Angelesbe költözik, ahol egy pazar klubot nyit, és maffia-módon szívességeket tesz, s hajt be a halandóktól. Öt év elteltével egy szerencsétlen gyilkosság miatt főszereplőnk, Lucifer Morningstar (Tom Ellis) összekerül egy törtető nyomozónővel, Chloe Deckerrel (Lauren German), aki az egész évadban pátyolgatja az infantilis ördögöt. Az első széria keretét kettejük kapcsolata adja majd, illetve a megoldásra váró gyilkosságok, melyek kinyomozásában Lucifer egyre nagyobb szerepet vállal.
VIGYÁZAT! A CIKK TOVÁBBI RÉSZE ELSZÓRTAN SPOILEREKET TARTALMAZ!
A népszerű Vertigo képregényből adaptált dark fantasy sorozat „limonádénak” tűnhet; kimondottan családbarátra vették a figurát, amit nem is tudom, hogy negatívumként hozhatnék-e fel, vagy kiemelhetném jó pontként. Az első dolog, amire felfigyelhetünk, az nem más, mint hogy Lucifer nem tagadja meg a testi örömöket, az alkoholt (drogokra is tesznek némi utalást), és az ördögi szívességeket, viszont abszolút nem tűnik gonosznak. Többektől is hallottam, ha szóba került a sorozat, hogy „Lucifer nem elég sátáni, lehetne gonoszabb is, ha már ő a Pokol ura.” A bennünk mélyen rejlő gonosz-énünk valóban arra vágyik, hogy előtörjön az igazi elvetemült patás a sorozatban – pedig nem fog. (Tény, hogy az már bőven nem férne bele a családbarát megjelenítésbe.) Mindezek ellenére a Lucifert érdekes sztorival, mondanivalóval áldották meg a készítők. Olyan témákat boncolgat, mint az örök jó és gonosz, hogy árnyalhatóak-e az ősi beskatulyázott szembenállások, egyáltalán létezik-e a mindenek feletti gonosz, és hogy az emberekre hogyan hatnak a környezetbeli változások?
Az évad masszív magját képezik Lucifer látogatásai pszichológusánál, ahol a terapeutával, Dr. Linda Martinnal (Rachael Harris) számos olyan kérdést vitatnak meg, amelyek röhejesnek hathatnak az Ördög szájából, ám igenis releváns témák a halandók számára. Az erős szál mellett szinte teljesen eltörpül Lucifer egyetlen démontársával, Maze-zel (Lesley-Anne Brandt) való kapcsolata, ami ki sem forrt, és még csak nem is érdekes annyira.
Lucifer ördögi mivoltát mindenki metaforaként kezeli, ami pedig rengeteg szellemes, humoros jelenettel tarkítja a sorozatot. Ahogy haladunk előre a részekkel, Lucifer úgy veszíti el halhatatlan jellegét, és annál inkább emberivé válik. Megtudhatjuk, hogy ő valójában nem gonosz, csak gyűlölt apja, Isten taszította le a pokolba, hogy ott uralkodhasson a bűnösök és vétkezők fölött, s öröklétig kínozhassa őket. Amenadiel feladata visszavinni Lucifert a helyére, de a brit akcentusú ördögnek ehhez nem fűlik a foga, ebből a konfliktusból is láthatunk majd (de nem eleget).
Nagyon sok sorozatnál instant bukáshoz vezet, ha a könnyedebb hangvétel után valami komollyal állnak elő a készítők. A Lucifer a kezdetekben remekül bemutatja az arrogáns, gyerekes, beképzelt ördögöt, amitől nem egyszer sikerült idétlenül felröhögnöm, de lazaságát még a komolyabb szituációkban sem veszíti el. Néha előtör belőle az igazi mélyről fakadó ősi fődémon, de ezek a képsorok nagyon minimálisra vannak szabva. Nem is lehet eldönteni, hogy igazából mire is kerül a hangsúly: a pszichológiai szálra, ami messze a legérdekesebb, „Luci” és Chloe munkakapcsolatára, Lucifer sátáni mivoltára, vagy apjával való szembeszegülésére. Akkor sem lenne nagy baj, ha valóban az egész csak egy hatalmas metafora lenne, de így picit bekavarnak a nem igazán kifejtett szálak, amelyekről szívesen megtudtam volna többet is. Az évad tizenhárom epizódból áll, talán ha még három résszel többet kaptunk volna, akkor remek egyensúlyba kerülhettek volna az enyhén szétszórt cselekményszálak. Az első széria egy remek, és izgalmas cliffhangerrel zárult, ami miatt várós a következő etap.
Összegezve a Lucifer egy humoros, egyben új megvilágításba helyezett detektívsorozat, érdekes karakterekkel, felettébb érdekfeszítő kérdésekkel. Az ördög-ember metafora kezdetben furcsa lehet, de később kiteljesedik, megérthetjük érző oldalát is a Sátánnak. Kikapcsolódásnak, unalomelűzésnek tökéletes sorozat, filozófiai mélységekbe nem merül, de nincs is rá szüksége. Könnyed, mindenki számára nézhető a Lucifer. Mi már várjuk a következő évadot.
Nem tudom, hogy az elejét csíptem-e el, mert eddig két epizódot néztem meg, illetve láttam. Szóval a Lucifer, mint könnyed, unaloműző szórakozás…
Évek óta gyűlik bennem az az ambivalens érzés, amit az agyzsibbasztó látványszórakoztatás tetszésindexe, és az értelem kényelmetlen kultúrhiányának ütközése okoz. Elég kíméletlen kulturális szemléletem van, mert viszonylag fiatalon kezdtem felismerni az ilyen alkotások veszélyeit. Tartalmatlan szépség, hazug beállítású emberi drámák, szélsőséges tulajdonságú karakterek. Történetek, amelyek még a valósághűnek tetsző tartalmukban is valótlanok.
A baj velük, hogy vonzó, az emberi gondolkodást, a valós világ által okozott lelki-szellemi kényelmetlenséget kioltó, elnyomó módszerekkel dolgoznak. Mint egy profi pszichiáter, úgy takarják el az ember elől a fájdalmakat okozó motívumokat. mindezt úgy, hogy elvileg azt is bemutatják, ami fájna, csak éppen nem neked a nézőnek (olvasónak, ha könyvalak).
Mindezt írom úgy, hogy megvannak a kedvenc sorozataim, amelyeket vidáman, hülyén, eltompult aggyal bámulok.
Megvannak a tematikus főcsapások. Cikkedben írtad a túlsúlyt jelentó krimiműfaj különféle irányzatait, amelyekhez most csatlakozott a Lucifer, a maga külön, a főszereplő által jelentett ízével. Szerencsére nem vagyok krimirajongó, ezért maradtam kettőnél, amelyet néha megnézek. Az egyik David Suchet Poirotja, kifejezetten a színész miatt,
a másik A mentalista. Ez is a főszerepet játszó színész (Simon Baker) miatt került a körbe. Jelenleg legnagyobb kedvencem, elsősorban a tudományos feeling miatt, és ez a Dr.Csont (akkor ez három, mert elvileg krimiszerű).
Mielőtt továbbmegyünk, a tematika miatt leírnám, mi a bajom a Luciferrel. A fenti három, tematikus buli — pontosan a krimi logikai követelményei miatt — legalább korrekt, mert minden, egymással szemben álló eleme emberekből van…
A Lucifer esetében teljesen hiteltelenné teszi a krimilogikát a főhős személye. Kérem szépen, milyen krimi az, amelyben a nyomozók egyike egy felsőbbrendű lény?! Gondolom marad az, hogy mindent tud, jövőbe lát, emberbe lát, tudja a végkifejletet. Mi ebben az izgalom, a szellemi öröm, amit egy jó Agatha Christie krimi ad? No, mindegy, végül is szórakoz(tat)ásról van szó… 😀
Menjünk tovább… Most, amikor írom ezeket a sorokat, éppen a Két pasi, meg egy kicsi megy, illetve nézem. Azt hiszem, nem kell különösebb magyarázat, miért volt ennek a sorozatnak akkora sikere az egész nyugati tv-s kultúrában. Ennek a sorozatnak pedig egész egyszerűen Charlie Sheen volt a lelke. Tökéletesen játszotta ezt a szerepet, lévén a valóságban is ugyanolyan, ganéj, nőfaló, piás alak, mint filmbéli karaktere. Nézi az ember, és leáll az agya. Tökéletes megoldás, mert addig sem gondolkodik a saját, és világa bajain.
Akkor, itt vannak a sci-fi sorozatok. Jelenleg ugyebár mennek a Stargate filmek, mindkét sorozat. Ezek nem sci-fi filmek. Ezek a vélhetően jövő időben játszódó, fejlett kütyüvilágot bemutató kommandós-akciófilmek. Sajnos, nem lévén a tv-s csomagomban SyFy adó, még nem tudtam megnézni A gyermekkor végét. Nem tudom, de talán jobb is lesz, hogy még késik, mert az illető könyv életem egyik kedvence. Az pedig komoly félelemmel tölt el, hogy ebből ugyanolyan (írott felületen vagyunk, ezért visszafogott kifejezés jön), vacakot csináltak, mint a fentiekből. Ugyanis, a jelzett alkotás legfontosabb eleme a misztikuma. Nem tudom elhinni, hogy Hollywood univerzuma képes visszaadni ezt az érzést.
Most abbahagyom, mert ha esetleg érdekel valakit ez a téma, akkor úgyis folytathatjuk…
PS
Az 1950-es évek elején egy szellemes amerikai (sic!) közíró mondta az alábbit: “A huszadik században a magyaroktól két nagy találmányt kapott a világ. Ez pedig az atombomba, és Hollywood. Az utóbbi a veszélyesebb… “
Nem tudom, hogy a cikkírónak címezted-e a hozzászólásod, vagy más is csatlakozhat, de szeretnék mégis kicsit hozzászólni. 🙂 A probléma, amit felvázoltál igen, létezik és engem is sokszor idegesít, de nem tudom hibáztatni az embereket azért, mert vágynak egy olyen világba, amit leírtál. Egy szépnek lefestett világba, ahol a dolgok nem vele, a nézővel történnek, hanem másokkal. Valamennyi izgalom történjen, de annyi ne, hogy sokat kelljen rajta gondolkodni. És ez szerintem nem igénytelenségből vagy butaságból jön, hanem pusztán eszképizmusból. Ki akarnak az emberek kapcsolni az életükből, valami sokkal egyszerűbbe, de szépbe, ami a valóságban nem adathat meg. Talán megengedhető, hogy ilyen igényeket is kiszolgáljon Hollywood. 🙂
Ettől függetlenül, inkább veled értek egyet (kivéve Lucifer téren, mert azt nem láttam még és így nem tudok róla nyilatkozni), a minden jó és szép elképzelést sokszor kifejezetten képmutatásnak érzem, de az ilyen könnyed műveknek mindig is voltak és lesznek is (pl. Angliában a romantika idején nagy népszerűségnek örvendtek a gótikus regények annak ellenére, hogy a műveltebbek hasonló véleménye volt róluk, mint neked a hollywood-i filmekről/sorozatokról :)). Az, hogy vannak merészebb alkotók is, pedig csak plusz. Még szerencse, hogy eldönthetjük, kitől – mit nézzünk.
Alapvetően a csupán “kikapcsolódok és nem agyalok, csak nézem” attitűdnek én sem vagyok híve. A Luciferben azonban láttam annyi kreativitást, ami kiemelheti az ingoványból az efféle típusú sorozatokat. Természetesen nem dolgozik nulla mondanivalóval, sőt szubtextusban igenis sok érdekes motívum van, de messze nem üt meg egy mélyen filozofikus alkotást, s nem generál a nézőben több napnyi masszív gondolkodás-rohamot. Úgy vélem, néhanapján bármelyik néző megengedhet egy kis agyzsibbasztást, vagy egy hasonló unaloműző művet. Addig a pillanatig szerintem nem okoz senkiben kárt, amíg a néző tisztában van mindazzal, ami a képernyőn történik. Talán az egyik legjobb példa a South Park lenne itt: a kedvelők tábora két részre bontható. Az egyik csoport azért kedveli, mert szókimondó, trágár, felforgató, botrányos, és idiótán humoros. A másik tábor pedig (ahogy jómagam is) azért szereti, mert a fárasztó botrányosság mögött ott vannak a hihetetlenül erős társadalmi, gazdasági és politikai kritikák. Ha az ember tudja, mit néz, felfogja a jelentőségét, így addig nem látok veszélyt abban, ha olyasmit tekint meg, amiről tudja, milyen is valójában. Persze rettentő sok az olyan néző is, aki csak azért néz valamit, hogy “szóljon a tévében valami”, vagy “szeretné elfelejteni aznapi gondjait”. Ezzel sincsen baj, hiszen egy stresszes nap után nem mindenki vágyik filozofikus-thrillerre, ezért van hát létjogosultsága az ilyesfajta mozgóképnek is (itt is van egy határ, nem kívánom felsorolni az értékelhetetlen “műveket”).
Visszatérve a Lucifer esetére, azért nem skatulyáztam be az értéktelen vacakok mellé, mert látok benne potenciált, látom, hogy szeretne több lenni, mint amennyit a filmes jogok megengednek neki. Valamilyen szinten elgondolkodtat, izgalmas, még akkor is, ha tele van hibákkal, és ki nem fejtett szálakkal. Pedig az alapanyag messze kiváló, hiszen a Vertigo képregények csak felnőtteknek szóló és igencsak mély tartalmakkal szolgálnak. Ugyanez volt a Constantine (szintén Vertigo) esetében is, ami egy igazán ütős, belevaló sorozat lehetett volna, de a jogok miatt sajnos családbaráttá vált – nem is kapott folytatást.
Kommentedben ezt írtad: “A Lucifer esetében teljesen hiteltelenné teszi a krimilogikát a főhős személye.” Valójában ez így nem teljesen igaz, hiszen ahogy leírtam fokozatosan válik halandóvá, emberivé Lucifer a részek haladtával. Ami viszont problémás, hogy emiatt nem kapunk eleget abból, hogy ő a Sátán, így majdnem teljesen mindegy kit tennénk a főszerepbe, teszem azt egy pszichopata sorozatgyilkost, aki fokozatosan jó útra tér. Lucifer nem szókimondó, nem korlátlan hatalmú, sőt eléggé klisés, de az “átváltozás”, amin átmegy számomra érdekes szál volt. 🙂
PS
A gyermekkor vége sorozatból kivették a misztikumot, és számos alapvető dolgon változtattak. Nekem is nagy kedvencem az eredeti regény, és szomorú, amit vele tettek, de mint SF sorozat, élvezhető volt.