Pandemic filmkritika

Ki mondta, hogy nem lehet alacsony költségvetésből jó filmet készíteni? Ott van például a The Purge, vagy a Fűrész első része, de említhetném akár az első Mad Maxet, a Pi-t, vagy a Találmány című alkotást. Ezek mind-mind hollywoodi szemmel nézve borzasztóan kevés pénzből készültek el, és még ha szűkebb réteget is képviselnek, nem úgy, mint a több száz milliós blockbusterek, így is szép összegeket zsebeltek be. Tehát egy film értéke, mondanivalója nem a befektetett pénz függvénye.

Ebben a tudatban ültem le megnézni a Pandemic című alkotást is, amely április elsején jelent meg (ezért néhány pillanatra tréfának véltem a filmet, de mint kiderült, komolyan gondolták).

VIGYÁZAT! NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZ!

Nehéz felvázolni egy cselekményvonalat, mert a rengeteg töltelék jelenetből kicsit nehézkes kihámozni az igazi történéseket, de azért megpróbálom. Dr. Laurel Chase (Rachel Nichols) egy négyfős csapat tagjaként küldetésre indul a biztonságos karanténból, hogy túlélőket keressen a teljesen tipikus zombivírus kitörése után. Majd kiderül, hogy ő nem is orvos, és csak a lányát próbálja megmenteni, de közben legalább mindenkit megölet maga körül. Nagyjából ennyi maga a sztori, de sokkal érdekesebb boncolgatni a Pandemicet, ha mindig kis szeleteket vágunk belőle.

Hogy mitől különleges a film? – tehetné fel a kérdést bárki. A válasz egyszerű: semmitől, csupán az egész Pandemic belsőnézetes, tehát a főszereplők szemszögéből láthatjuk a történéseket. Ezzel nem is lenne baj, hiszen éppen most adják a hazai mozik a Hardcore Henry című filmet, ami hasonló módon operál, de brutális adrenalin túladagolást ígérnek készítői.

Nagyon komplikált filmre vinni az FPS (First Person Shooter – „belsőnézetes lövölde”) érzést, és nehéz hitelt adni neki anélkül, hogy videojátékszerű legyen az egész mozgókép. Sajnos a Pandemic is inkább élőszereplős játék lett, mintsem film. El tudok képzelni egy beszélgetést, amiben egy új zombis játékot kellene fejleszteni egy cégnek, ám a büdzsé véges, így élőszereplős átvezetőkre van szükség:

– Főnök, mégsem készül el a mindent megváltoztató zombis játék.

– Kár, de már felvettünk egy csomó jelenetet Paul Guilfoyle-lal, és Mekhi Phiferrel, most mi legyen?

– Készítsünk egy egész filmet az átvezetőkből, és hajigáljunk egymásra értelmetlenül jeleneteket.

– Nyomás dolgozni!

Egy pillanatig sem lenne gond a Pandemic-kal, ha nem gondolná magát véresen komolynak. Ám sajnos állandóan megáll az egész film, hogy két teljesen nonszensz zombitámadás között lelkizzenek a szereplők, vagy mélység nélküli filozofálgatásokba kezdjenek, amikkel nem igazán lehet azonosulni. Például, mikor kiderül, hogy a főszereplő nem is orvos, csak hazudott, és egyetlen életben maradt társa nagy vonalakban eképpen vélekedik: Hazudtál, átvertél, becsaptál, megöletted az összes barátomat. De totál megértem, hát a gyerekedért tetted, aki valószínűleg már rég halott.

A motiváció nemes, a kivitelezés borzasztó. A The Walking Dead nem véletlenül annyira népszerű sorozat. És nem a zombik miatt, hanem a rengeteg olyan aktuális társadalmi kérdés miatt, amelyről mer beszélni, még ha csak bújtatottan is. Illetve a filozófiai kérdéseknek van értelmük, tartásuk és mondanivalójuk (legtöbbször).

A Pandemicban továbbá még a karakterek is roppant gyengék, sablonosak és megint csak: videojátékszerűek. Négyen (hangsúlyozom, négyen!) indulnak el megkeresni egy csomó potenciális túlélőt, vagy egyes fázisú fertőzöttet, , egy iskolabusszal. (Öt csoportba sorolják a vírus által megfertőzött embereket – az egyes fázisban lévők még gyógyíthatók, influenzaszerű tünetekkel és agyevésre való hajlammal vannak megáldva.) Van a sofőr, akit kreatívan Wheelernek (Kerekes) becéznek, de valójában tudjuk, hogy ő Theon Greyjoy (Alfie Allen), és a busz vezetéséhez ért. Hogy minél kevesebbet kelljen szerepeltetni, ezt sokszor a néző orra alá is dörgölik. Ő csak a volán mögött ül és ennyi… tud buszt vezetni! (A film vége felé azért akad neki egy kisebb szerep is.)

Van egy parancsnokféle, Denise (Missy Pyle), kinek szerepe tisztázatlan, csupán egy GPS-t szorongat végig. Illetőleg van egy rezidens fekete bőrű ex-rendőr (Mekhi Phifer), aki, nos, jól tud lőni, őt Gunnernek (Fegyveres) hívják. És nem utolsó sorban főszereplőnk, Laurel (a Continuumból ismert Rachel Nichols), akinek a felcser státuszt kellene betölteni, kevés sikerrel (tiszta Left 4 Dead, vagy bármely kooperatív túlélő horror).

Mondhatnánk akkor, hogy legalább jók az akciójelenetek. Hát… nem azok. Végig sötét van, közelharcra kevésszer kerül sor, azok sem látványosak. Össze-vissza lövöldözések előfordulnak, de komolytalanok. Ráadásul az FPS-nézet pont ezt a célt szolgálná, hogy „belülről” izgulhassunk, viszont a sötét miatt, és a kamera rángatásai miatt csak elvétve látjuk a shotgun csövét és az összeeső zombi-izéket. Az ötös szintű fertőzöttekben láttam kreativitást, abból a koncepcióból egy nagyon érdekes filmet össze lehetett volna hozni, de ezzel valamiért nem foglalkoztak igazán. Illetve volt egy kimondottan remek jelenet, mikor az iskola öltözőjében minimális parkour mozdulatokkal tarkítva gyűrték le az élőhalottak hordáját, ám a sötét miatt, és a folyamatos nézőpont cserélgetések miatt fogalmam sem volt, épp melyik szereplő mit csinál.

A film megpróbál érzelmeinkre hatni, de mivel nincs is igazán mondanivalója, így bőven elsiklunk az egész fölött, és azt szeretné, hogy a végén meghatódjunk, de nem fogunk. Sőt, én valamelyest örültem ennek a végnek, még ha nem is volt sok értelme.

Összegezve a Pandemic a tizenkettő egy tucat elvet próbálta megtörni egy belsőnézetes akció-horrorral, de ebből, igazából egyik sem sikerült. A színészek gyengén teljesítenek (pedig nem amatőrök), látványra semmi kiemelkedőt nem lehet mondani, a történet unalmas, a fordulatok kiszámíthatóak. Valamit azonban nagyon meg kell jegyeznie a filmnek: ami videojátékban jól mutat és működik, az egy mozifilmben szinte biztosan nem fog!

Aki mindenképp zombis filmet akar nézni, úgyis megnézi, de akinek már csömöre van tőlük, nem a Pandemic miatt lesz újra lázas rajongója az agyevő élőhalottaknak.