Pusztító tüzek: emberek és könyvek a máglyán

Már a rómaiak is tudták, hogy ha egy ellenséget végleg le akar győzni az ember, akkor nem csak a katonáit, hanem a könyveit is le kell vernie. Innen már logikus lépés a világ egyik legnagyobb barbársága, a könyvégetés, a boszorkányüldözés…

A középkori inkvizíció legnagyobb akciója

Az 1100-as években több helyütt jöttek létre elszigetelt szervezetek a hivatalos egyházi doktrínát (és ezzel együtt a fennálló államrendet!) megkérdőjelező emberek és filozófiai irányzatok legyőzésére. Eredetileg nem mindegyik volt erőszakos, viszont ahogy az állami és egyházi vezetők meglátták benne a lehetőséget a társadalmi rend (és így saját hatalmi pozíciójuk) megerősítésére, egyre szélsőségesebb módszerekhez nyúltak.

Az inkvizíciót – mondhatni – a kathar mozgalom riasztó sebességű terjedése hívta életre. Az állami és egyházi vezetők aggodalmát növelte, hogy ez a dél-franciaországi eretnekség jól szervezett volt és rendkívül népszerű. A kathar egy dualista szekta volt, a jó és a rossz rendkívül éles elkülönülésében hittek: úgy vélték, minden láthatót a Sátán teremtett, nem pedig Isten, még az emberi test is a sötétség műve. A lélek viszont egy aszexuális, nem nélküli dolog – angyal, melyet Sátán foglyul ejtett a teremtéskor, és addig kell reinkarnálódnia, amíg a Consolamentumnak nevezett rejtélyes szertartáson meg nem szabadul a lélek bilincseitől. Az ezután bekövetkező halál után nem kell már újjászületni. Ráadásul a katharok elvetették a kereszténység számára kiemelkedően fontos Egy Isten – három Személy elvet is (azaz effektíve nem tekinthetők kereszténynek), és mivel elvetették a fizikai világot, mint ördögi teremtményt, ezért elvetették a pénzt, a magántulajdont, a szexualitást, a házasságot, az erőszakot – így a húsevést is, ami a középkori higiéniai állapotok ismeretében rendkívül önveszélyes is volt!

A katharok világrendje teljességgel felforgatta a korabeli világot, minthogy nem tettek esküt, és pénz híján nem fizettek adót sem (nos, még a mai világot is felfogatnák!), a francia királyság pedig tehetetlen volt… így az egyetlen tekintély, ami tehetett valamit is, a pápaság volt. III. Ince egy legátust küldött hozzájuk, aki bejárta a kathar területeket, prédikált és a katharok Tökéleteseivel tárgyalt, próbálva őket meggyőzni tévedésükről. Amikor visszatért Rómába, meggyilkolták – üzenetet küldve a pápának, nyílt ellenségeskedésbe lökve a helyzetet. III. Ince ezután életre hívta a középkori iknvizíció egyik első és mindközül legnagyobb vállakozását – a kathar keresztes hadjáratot.

A pápai parancs az volt, hogy a kathar (alias albigens) eretnekeket ÉLVE fogják el és börtönözzék be – nos, ez nem igazán járt olyan elsöprő sikerrel, a húsz évnyi hadjáratsorozat folyamán emberek tízezreit mészárolták le mindkét oldalon. A katharok és szimpatizánsaik seregei veszítettek, és 1229-ben Toulouse-i központtal felállítottak egy inkvizíciós hivatalt is, a túlélő katharok pereinek lebonyolítására, melynek élére Bernard Guit nevezték ki (aki a Rózsa nevében is megjelenik). 900 bűnös-ítéletet hozott (42 máglyán megégetéssel és 850 körüli mennyiségű nem-halálos vezekléssel), és megbánás fejében több ezer volt katharnak “bocsátott meg” (nekik sem volt azért olyan jó sorsuk ám, életük végéig különadót fizettek például).

A hadjáratba és az inkvizíciós tevékenységbe aktívan beleszólt a francia korona is, az események legfőbb haszonélvezője, amelynek a katharoktól meghódított területek a birtokába kerültek, és így nehéz pontosan szétválasztani, mi történt világi szándékkal, és mi egyházi rendelésre. A Gui vezette inkvizíció működése szerint a vádlott bűnösségét kellett gyanítani, se a vádló nevét, se a vádpontokat nem ismerhette, viszont ha elismerte az eretnekséghez tartozását és készen állt megtagadni azt, akkor könnyebb büntetéssel megúszhatta, és ruháján egy sárga keresztet kellett viselnie, jelezve ezzel múltját. A Tökéletesek (a “megvilágosodott” katharok) voltak azok, akiket máglyán megégettek, mert ők szinte kivétel nélkül megtagadták a vádakat és nem voltak hajlandóak átállni.

A hadjárat egyik parancsnoka, az apát-kapitány Arnaud Amalric egy mondása jellemzi a legjobban az eseménysor és Gui inkvizíciójának nézeteit. Egy katona megkérdezte a parancsnokot, hogy hogyan különböztesse meg az eretneket az ‘igazhitű’-től Béziers elfoglalása után (ahol később a város teljes 7000-es lakosságát leölték), hiszen nem akar ártatlant megölni. Erre Amalric azt felelte: “Öljétek meg mindet. Isten majd kiválogatja az övéit.”

Akár az inkvizíció jelmondata is lehetett volna…

Szent Johanna inkvizíciós vizsgálata

Szent Johanna, avagy Jeanne d’Arc a XV. században élt francia népi hős volt. Ez a tizenéves lány arról számolt be, hogy angyalok, szentek beszélnek hozzá, és Istennek különleges terve van vele. Tapasztalt hadvezéreket vett le a lábáról tehetségével és karizmájával, és napok alatt szabadított fel olyan városokat ostrom alól, melyeket hónapokig próbáltak korábban megmenteni az angoloktól. Elérte, hogy Reimsben, a királyság visszafoglalt koronavárosában királlyá koronázzák VII. Károlyt, ezzel szó szerint megmentette a Francia Királyságot a pusztulástól.

1430-ban, 18 évesen egy csatában visszavonulást rendelt el, amikor 6000 burgundiai katona érkezett az ellenség segítségére. Johanna utolsónak maradt a harcmezőn, egy angol íjász pedig kiszedte alóla a lovat, és a burgundiai csapatok fogságába esett, akik a korszakban szokásos módon felajánlották, hogy bizonyos összegért kiválthatják.

VII. Fülöp pedig nem válaszolt nekik, és nem váltotta ki tőlük. Cserében az őt felettébb utáló angolok igen…

Johanna többször próbált megszökni, saját magát sem kímélve (Vermandoisban kiugrott egy 20 méter magas torony tetejéről), de nem sikerült, és az angolok Rouenban bíróság elé állították. A vád elsőre nem is volt súlyos: eretnekséget akartak rábizonyítani, ez azonban első vétség esetén, ha a vádlott megbánja és hajlandó a tévedéseit elismerni, nem büntethető halállal. Johanna látomásaira hivatkozva azonban igyekeztek azt bebizonyítani, hogy az ördöggel cimborál és hogy vízióiban démonoktól fogad el parancsokat. A lány nem volt hajlandó mindenről beszámolni, arra hivatkozva, hogy VII. Károlynak fogadalmat tett egyes titkok és megbeszélések megtartására, ezzel szintén nem sokat segített magának. De valószínűleg megértette, hogy amúgy is koncepciós eljárással van dolga – mindegy mit mond vagy mit tesz, így is, úgy is vége. A perét vezető angol-barát püspök, Pierre Cauchon heterodoxia és engedetlenség miatt küldte máglyára… olyan vádak miatt, amikért másokat még csak meg se korbácsoltak.

Nem is a 19 évesen megégetett Johanna pere érdekes igazán – hanem az inkvizíciós vizsgálat, ami 25 évvel a kivégzése után zajlott le III. Callixtus pápa utasítására. Ebben azt vizsgálták, jogosak voltak-e a vádak, vagy sem. Jean Bréhal inkvizítor-generális vezette a pert, amiben megvizsgálták a lány leírásait a látomásokról, az eredeti eljárás eseményeit és döntéseit – és kimondták, hogy Johanna elítélése igaztalan volt (azaz eretnekség), amit ráadásul világi indokkal követtek el, és hogy a lány hite vértanúja volt. Ennek jeleként nyilvánosan elégettek egy erre a célra készített másolatot az ítéletből – Jeanne d’Arc pedig 1920 óta szentként van nyilvántartva.

Johanna népszerű téma ma is filmeknek, színdaraboknak, regényeknek…

Emberáldozat az ókori keleten

Tudjuk, hogy megtörtént és tudjuk, hogy körülbelül hogyan, mégis sokkoló gondolat, hogy az ókorban egyes kultúrkörökben mindennapos volt, hogy élő embert áldoztak elégő áldozatként az isteneiknek. Annyira jelentős volt, hogy a gyilkosságot elítélő Bibliába is bekerült nem egy utalás rá, melyek közül az egyik legjelentősebb Ábrahámhoz kötődik, akit Isten egy alkalommal próbára tett: a rendkívül nehezen megszületett utód életét kérte tőle, amit Ábrahám kész is volt teljesíteni: megkötözte és oltárra rakott máglya tetejére helyezte fiát, hogy feláldozza égőáldozatként, de mielőtt levágta volna, az Úr megállította és jelezte: átment a próbán, Ő pedig nem olyan Isten, aki emberáldozatot követelne.

Volt azonban olyan isten a keleten, aki igenis megkövetelte az emberáldozatot. Ilyen volt Moloch, az ammoniták, kánaániták, főníciaiak és egy sor rokon kultúra istene, amelynek a szülők saját elsőszülött gyermeküket kellett, hogy elégő áldozatként felajánlják. Babilontól Egyiptomig tisztelték, a nevéhez pedig annyi sötétség és gyerekgyilkosság fűződik, hogy Milton Elveszett Paradicsomában is a komoly ördögök-démonok között említi, de még a XX. században is több író a gonoszság egy kiemelkedő szimbólumának tartotta (Allen Ginsberg: Üvöltés).

A viking temetés

Mindenki látott már viking temetést filmen: egy hajóban felhalmozzák az elhunyt kincseit, fegyvereit a holtteste mellett, majd kieresztik egy fjordba, folyóra vagy egyenesen a tengerre és egy tüzes nyíllal lángra lobbantják. A valóságban ritkán bocsátották vízre ezeket a hajókat – sokkal gyakrabban egy szárazföldre húzott hajón rakott máglyára helyezték el a halottat, körberakva javaival, amelyeket szintén gyakran égettek el vele, ezután pedig köveket és földet hordtak rá, így egy dombot, sírbuckát emelve a tiszteletére.

Csakhogy a tulajdonnak a vikingek közt volt egy olyan fajtája is, amit thrallnak hívtak. A thrall voltaképpen rabszolga volt, és hát egy úrnak a túlvilágon is nyilván van szüksége rabszolgákra…

A sagákban is leírásra kerül a szolgák meggyilkolása és a hallottal együtt való elégetése, és az utazó Ibn Fadlán is leírja, hogy egy viking úr temetésén (ahol részt vett) egy önként jelentkező thrall lányt is megöltek és az urasággal együtt küldték a túlvilágra a nagy tűzben.

Malleus Maleficarum

Ha jó boszorkányvadászok és égetők akarunk lenni, akkor mindenképpen szükségünk van egy alaposan kipróbált kódexre, egy kézikönyvre, amelyet szakértők jegyeztek, nem igaz?

Többek közt ez járt Heinrich Kramer fejében, amikor megírta démon- és boszorkányvadász kézikönyvét, a Malleus Maleficarumot (a legfrissebb kutatás szerint Jacob Spenger inkvizítornak nem sok köze volt a kötethez, csak a nagyobb autoritás érdekében írta oda a nevét Kramer). A másik ok, hogy megírja a könyvet, az volt, hogy bár inkvizítori kinevezése volt, a tiroli hatóságok kidobták területükről, és még a helyi püspök is csak “szenilis vénemberként” nyilatkozott róla. Kramer ezután egy levélben kérte VIII. Ince pápát, hogy utasítsa rendre a vele nem együttműködő urakat és püspökségeket, aki erre a Summis Desiderantes bullával támogatta meg őt, amelyben kiátkozással fenyegette azokat, akik egy inkvizítortól megtagadják a segítséget. Kramer ezzel a bullával előszóként jelentette meg a könyvet.

A Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) elmondja, honnan ismerhető fel egy boszorkány, ki az, mire képes, mire nem, milyen konkrét eseteket ismerünk – és hogyan kell kezelni a problémát, gyakorlati tanácsokkal szolgál a vallatáshoz, kínzáshoz, kivégzéshez is. Leírja, hogy a boszorkány általában nő (míg a pápai bulla is azt állítja, hogy mindkét nemben ugyanannyian vannak!), mert a nők az ember nagy bűnében, a szexualitásban sokkal “falánkabbak” – és ezt az olthatatlan vágyat tudják a démonok kielégíteni, amiért cserébe a nő boszorkányságra adja a fejét, azaz emberevésre, rontásra, mágiára, asztrológiára, csecsemőgyilkosságra…

Gyógymód? Tűz.

Az inkvizíció elítélte a Malleus Maleficarumot, eretneknek bélyegezte, mert direktben szembement a hivatalos egyházi tanítással teológiai dolgokban is, és a nőket illetően is. Bár az inkvizíciós hivatalokba nem jutott el, állami bíróságok évszázadokig használták – sőt, meglepő módon a protestáns boszorkányüldözők bestsellerévé vált. Ők meg aztán…

A protestáns boszorkányüldözés

… igazán buzgók voltak. Sokan keverik vagy összemossák a középkori inkvizíció tevékenységével, pedig erről szó sincs: ezek a kora-újkori vagy újkori üldözők önjelölt prédikátorok és vándor szakemberek voltak, akiknek közük nem volt semmilyen intézményhez – viszont a tömeget rendkívül jól kezelték és nagyon pusztító hisztériát tudtak kelteni, így ha egy-egy tekintélyesebb vadász érkezett egy városba, a helyi vezetés alaposan pánikba eshetett.

Gyakran nem csak boszorkányokra csaptak le, hanem a reformáció nagy hullámai nyomában születő kis közösségekre, szektákra is. Az utolsó ilyen események Európában az 1700-as évek vége felé történtek, bár még az 1830-as években is öltek meg embereket fekete mágia vagy sátánizmus gyakorlásáért (Angliában 1863-ban történt a Sible Hedinghami Boszorkány vízpróbája. Ő ráadásul férfi volt.).

Amerikában Salemhez kötődik a leghíresebb boszorkányper, amit szintén protestáns (puritán) vadászok vezettek le – de ez egy olyan érdekes esemény volt, hogy külön cikkben is megemlékezünk majd róla.

A Templomos Lovagok pere

A történelem egyik leghíresebb koncepciós pere fűződik a templomosokhoz, mely több száz lovag, confrer testvér és kiszolgáló személyzeti tag máglyán megégetésében tetőzött.

1305-ben V. Kelemen pápa meghívta egy konferenciára a két legnagyobb lovagrend nagymestereit, hogy a nemrég iszlám fennhatóság alá került Szentföld visszahódításának lehetőségeit megtárgyalja velük. Jacques de Molay, a templomos nagymester érkezett meg előbb 1307-ben, és több megbeszélést folytatott a pápával.

Ezeken a beszélgetéseken előkerült egy kirúgott templomos vádaskodása is, amelyben bálványimádással, hitehagyással és homoszexualitással vádolta a rend tagjait. Bár arra jutottak, hogy ezek nyilván nem igazak, Kelemen pápa küldött egy levelet IV. Fülöp francia királynak, hogy segítsen a nyomozásban. Róla úgy vélték, kolosszális összeggel tartozott a templomosoknak (akik sikeres bankhálózatot is működtettek, abból finanszírozták a hadjárataikat). Fülöp (és tanácsadója, Guillaume de Nogaret) hivatalossá tette a kicsapott lovag vádjait és 1307 október 13-án, pénteken (hoppá) meglepetésszerűen lefogatta országában lovagok és alkalmazottaik ezreit. A szokásos indokok: bálványimádás, eretnekség, homoszexualitás, obszcén, vallásgyalázó rituálék, pénzügyi korrupció, sátánizmus…

Egy rendkívül sűrűn teleírt, harminc méter hosszú tekercsen jegyezték fel az intenzív kínzás hatására tett vallomásokat. Fülöp sakkban tartotta a pápát, aki kényszer hatására elrendelte november végén az összes országra nézve a templomosok letartóztatását.

Kelemen pápa feltett szándéka volt, hogy tisztázza az ügyet, és elrendelte, hogy előtte is tanúskodjanak a lovagok. Mivel sok templomos művelt, intelligens ember volt, meg tudták védeni magukat a bíróságon, és ahogy kiszabadultak az inkvizítorok kezei közül, azonnal visszavonták a fájdalom hatására tett vallomásokat. Fülöp úgy döntött, lépnie kell – és eddig letett vallomások alapján 1310-ben több tucat magas rangú lovagot máglyán megégettetett Párizsban.

Kik voltak a templomos lovagok?

A pápa először tiltakozott, aztán amikor Fülöp király katonai fellépéssel is megfenyegette, belement a rend hivatalos feloszlatásába 1312-ben. Jelentős birtokaikat a johannitáknak szánta, de Fülöp a franciaországi tulajdonok java részére már korábban rátette a kezét.

A feloszlatástól kezdve De Molay nagymester végig megtagadta az együttműködést, visszavonta a vallomását, amelyben elismerte az eretnekséget – innentől kezdve visszaeső eretneknek minősült, ami halállal büntetendő. 1314-ben őt is és a rend még megmaradt tagjait Párizsban máglyán megégették.

Más országokban voltak lovagok, akik túlélték az irtást: ezek Skóciába és Svájcba menekültek, melyekben kiátkozott országok lévén a pápa hatalma éppen nem érvényesült. Az összeesküvés-elméletek hívei szerint ennek a vitatott rendnek a leszármazottai a szabadkőművesek vagy az illuminátusok alapítói lehettek.

És amikor nem elég egy embert legyőzni, hanem egy eszmét kell – akkor kerülnek könyvek a máglyára. Olvasd tovább itt: http://www.booker.hu/hirek/?hirek[hirek][hir]=256