Rico, Dizzy, Rasczak, Ibanez, és a többiek

Alighogy a sci-fi létjogosultságot szerzett magának, mint teljes értékű irodalmi tematika, egyik oldalhajtása, a military sc-fi már követte is az önállóság útján. A katonai témákat központba helyező sci-fi irodalmi “alfaj” jellemzői közé azonban nem csupán a bátorság, áldozatkészség, kötelességtudat és bajtársiasság ábrázolása tartozik. A tematikának megfelelően a tudományos-fantasztikum köpönyege mögé bújva, csillagközi űrhajók fedélzetére, és bolygóközi szövetségek közé vitték a jelenkor problematikáját a szerzők.

A sok esetben igen komoly társadalomkritikai mondanivalót tartalmazó regények a rendszer elleni lázadás, a háborúellenesség egyik lehetséges kifejezőeszközévé váltak.
Ahogy nálunk a keleti blokkban a Sztrugackij fivérek szatírája tette nevetségessé az uralkodó rendszert, addig tőlünk nyugatra, a militarista szemléletet hol támadta – hol pedig védte-, a science-fiction eme különleges, és talán sokakat meglepő módon nem csupán férfiak által kedvelt vállfaja.

A korai Chesney, Wells, Piper művek után Robert Heinlein Starship Trooperse jelentette az igazi mérföldkövet a military sc-fi “életében”, melyet az idei év meglepetéseként, a Metropolis Media Kiadó mutat be a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban.

A tartalomról röviden:

Juan „Johnnie” Rico a középiskola elvégzése után jelentkezik Szövetségi Szolgálatra, amely nélkül egy embert sem tekintenek teljes jogú polgárnak a Terrai Federációban. Katonának áll, és jobb választása nem lévén, a gyalogsági kiképzést választja, de a szükséges rosszt hamarosan valami sokkal rosszabb váltja fel: kitör a háború!

A rovarszerű arachnidák és az emberek között régóta tartanak már a határvillongások, ám az idegenek most egyszer s mindenkorra el akarják dönteni a vitás kérdéseket, méghozzá fegyverrel. Amikor Buenos Aires városa a földdel válik egyenlővé, Johnnie hirtelen a frontvonalban találja magát, a Mobil Erők páncélos gyalogságában. És ha az embertelen kiképzést túl is élte, erről az élményéről már aligha lesz esélye nyugdíjas korában az unokáknak mesélni…

Robert A. Heinlein, az első SF nagymester, aki Asimovval és Clarke-kal együtt a tudományos-fantasztikus irodalom aranykorának nagy triumvirátusát alkotta, számos díjat elnyert életében, sőt néhányat halála után is. Új szavakat alkotott, amelyek azóta részeivé váltak az angol nyelvnek, családjának futurisztikus, automatizált házat tervezett az 50-es években, munkássága számos tudóst, politikust és művészt inspirált. A Starship Troopers a mai napig ajánlott olvasmány az Amerikai Egyesült Államok hadseregénél, és a kortárs SF-re gyakorolt hatása is jelentős: többek közt Joe Haldeman Örök háború és Orson Scott Card Végjáték című regénye sem létezhetne nélküle.
Rico útja során az Olvasó szembesülhet mindazzal, amit gyűlöletesnek találhat a politikában, háborúban. A pofátlan, ám hatékony kormánypropaganda által mesterségesen generált első számú közellenség-szindróma minden bizonnyal nem ismeretlen a felnőtt generációk olvasói előtt.

Mind nyugaton, mind a keleti blokkban számos példa akadt rá, s a történelem sajnos a mai napig újabb-, és újabb adalékokkal szolgál arra nézvést, hogy egy-egy jól megválasztott “marketingfogással” hogyan lehet ezrek, százezrek kezébe fegyvert nyomni, hogy önként, és dalolva induljanak a frontra vélt, vagy valós ellenségképpel a szívükben.

Emellett a katonaság eszközei, és brutálisan egyszerű filozófiája – „nem számít, hogy ezer, vagy csak egy, uram. Harcolunk!”-, már-már elfogadhatónak tűnik.
Na, de ennyit moralizálás éppen elég, lépjünk tovább.
Heinlein zsenialitása többek között abban nyilvánul meg, hogy hibátlan, és kristálytiszta logikával felépített története során a legliberálisabb Olvasó is maga győződik meg arról, hogy mindazon szörnyűség ellenére, amit a szerző “kitalált” egy katonai diktatúra mennyivel élhetőbb, és igazságosabb társadalmat képes irányítani, mint a demokrácia.

A könyv alapján készült film minden erénye ellenére sajnos meg sem közelíti a könyv minőségét. A Klendathu bogarai, mint tökéletesen démonizált első számú közellenség trancsírozzák az embereket, s a forgatókönyv nagyrészt e téma körül forog. A társadalomkritikai mondanivaló sajnos elsikkad valahol egy kettétépett gyalogos holtteste, és egy másik szerencsétlen meglékelt koponyája között félúton.

Érdekes módon a film egyik legszimpatikusabb, és leghitelesebb karaktere az a Dizzy Flores, aki a könyvben egyrészt meghal még a sztori elején, másrészt pedig egyáltalán nem nő.
De megbocsátjuk a filmmékerek döntését, hiszen Dina Meyer kisasszony értő tolmácsolásában egy valóban tökös, mégis ízig-vérig nőies nő/katona képet kapunk, ami őszintén szólva jólesően ellensúlyozza Denis Richards szép mosolyú, ám végtelenül hangsúlytalan Carmen Ibanezét.
Összességében nézve a Csillagközi Invázió című film azért mégis csak egy nézhető kreálmány, picit több csonkolással, vérrel, és gusztustalansággal, mint amit az érzékenyebb lelkületű – és gyomrú-, néző esetleg el tud viselni, viszont arra mindenképpen alkalmas, hogy felkeltse a figyelmet a könyv iránt, ha esetleg az egyszeri néző még nem olvasta volna a ma már irodalmi klasszikust.

Kovács Rhewa Andrea