Timeline-surfing 2, avagy a múlt és jövő bizarr képei

Elérkeztünk tehát a valódi időutazós történetekhez. A merítés igen bő, nem is próbálom meg az összes könyvet és filmet felsorolni.
Elsőként kezdeném H.G Wells Időgépével – azt hiszem nem kell különösebben taglalnom eme sci-fi klasszikust-, majd könnyed átvezetéssel, a nemrégiben napvilágot látott Stephen Baxter nevével fémjelzett Időhajókkal röviden be is fejezem a viktoriánus korból induló, majd évezredeket átívelő scientific romance érát.  Baxter egyéb, az időutazással kapcsolatos munkái közül az Időodisszeia-trilógiát említeném meg.
(Wells-szel kapcsolatban mindenképpen meg kell pendítenem  Anticipations című 1901-es alkotását mely Kísérlet a jövendőmondásra alcímen jelent meg folytatásokban, és bár nem regény, Wellsnek a társadalmat és a technológiai fejlődést illető előrejelzései és tévedései miatt is a futurológia egyik alapművének tekinthető, illetve A fölszabadult világ című írását, melyben egy az atombombának megfelelő szerkezetet “talál fel” hátborzongató jövőképet vetítve előre, mely sajnálatos módon be is következett.)

Ray Bradbury Mennydörgő robajában a korlátozott technológia csupán az idő egyazon pontjára képes visszavinni az embert a múltba, de az ott történt banális balesetnek drámai hatása lesz a jelenünkre és jövőnkre. A sztoriból egy -sajnos-, nem túl meggyőző film is készült 2005-ben.

Pierre Boulle  A majmok bolygója című könyvéből készült 1968-as film időutazós jellege csak a film végén, a nagytotálban teljesedik ki, amikor főhősünk szembesül a betemetett Szabadság-szoborral, és ráébred, hogy nem csupán egy földszerű bolygón, de a Földön van. A történetből végül egy öt részes sorozat lett, de az első rész sikerét egyik sem szárnyalta túl sem drámaiságában, sem minőségében. Az alapsztori egy újabb adaptációja 2001-ben, az előzménynek is nevezhető Lázadás pedig 2011-ben került a mozikba. Mindhárom filmnek megvan a maga erőssége és gyengéje; a negatív kritikákat felsorakoztató sci-fi rajongók szívének kedvesebb “68-as eredeti” azonban ugyanúgy több ponton eltér a regénytől, mint ahogy a későbbi filmek is rugalmasan kezelik mind az időt, mind a helyszíneket.

Haladjunk tovább…
Ha már majmokat emlegettünk, Chris Marker 1962-es Kilátóterasz című sci-fi fénykép-regénye, és filmje alapján készült 1995-ös 12 majom című dráma sokkal objektívebben, már-már racionálisan operál az időmechanikával. Bár főhősünk, James Cole -Bruce Willis-, a rosszul kalibrált, kezdetleges időgép hibája miatt több idősíkon is megfordul, maga az idővonal a film egészében lineáris marad, az események alakulását semmi sem változtatja meg. A kultuszfilmmé vált komor hangulatú történet erőssége a képzelet és a valóság egymásba fonódó szürrealitása, melyet zseniális objektivitással fogalmaz meg az elmegyógyintézeti jelenet egyik karaktere:

Az időutazással kapcsolatos könyvek között mindenképpen említést kell tennünk Connie Willis  napokban megjelent Ítélet könyve című remekéről, mely lassan második évtizede a sci-fi rajongók kedvence külföldön, és végre Magyarországon is elérhető a tudományos-fantasztikum kedvelői számára.
A történetben egy fiatal történelem szakos egyetemista lány, Kirvin áll a középpontban. Ám jelenkori társaival ellentétben hősnőnk nem csupán az egyetemi könyvtár, vagy az internet információira és száraz jegyzetekre támaszkodhat. Kutatási segédletként igénybeveheti az egyetem időgépét, és tanára határozott tiltakozása ellenére Kirvin él is a lehetőséggel, melynek következménye váratlan és drámai fordulatot vesz. Kirvin a múltban ragad, ráadásul nem is azon az időkoordinátán, ahova szándéka szerint indult.

Következő etapunk a barbárból robottá avanzsált Mr.Universe azaz Arnold Schwarzenegger és Linda Hamilton főszereplésével vászonra került Terminátor jegyében indul. Azt hiszem, erről a szériáról sem kell külön értekezést tartanom, hiszen a huszadik század egyik legsikeresebb sztorijáról van szó, melyen generációk nőttek fel, folytatásainak is legalább akkora rajongótábora van, mint az első két résznek.  Természetesen engem is lenyűgözött az akkor újdonságnak számító filmes tech-trükkök bravúrja, de nőként leginkább Sarah Connor személyiségének gyökeres változása fogott meg a sztoriban. Az első részben még lágy, nőies és idegesítően sikítozós, passzív Sarah a második részben szálkásra izmolt, igencsak agresszív, és aktív amazonként tűnik fel, mint emberi Terminátor-anyatigris egy személyben. Karakterének változása kitűnő húzás volt; a cselekmény szempontjából objektíve szükségszerű, érzelmi töltete miatt a második rész drámájának egyik meghatározó eleme.

Érdekes(?) módon azonban nem Kyle Reese, nem John Connor, és nem is Sarah, hanem egy posztapokaliptikus jelenség, a személyes tragédiák felett álló Terminátor vált a sorozat ikonjává. Pedig aztán Schwarzi nem nevezhető igazán komolyan színésznek. Darabosságával, akcentusával, és érzelemszegény metakommunikációjával azonban megteremtett egy nem emberi kultúrhéroszt, melyet humán hegyomlás szerű alkata méginkább életidegenné, ám imádnivalóan mackóssá varázsolt.

Később ugyan Sarah-t a középpontba állítva a történet egy másik vetületét is feldolgozták a Sarah Connor krónikákban, ám a sors furcsa fintoraként itt sem az emberi tényező nyerte el a nézők tetszését. A Cameron Phillips névre hallgató női terminátort alakító Summer Glau világszerte a sorozat legnépszerűbb szereplője lett. A fiatal színésznő mára akár SF-veteránnak is tekinthető, hiszen olyan filmekben és sorozatokban játszott, mint az Angel, a Firefly, a Serenity, a Dollhouse, és a 4400.

A folytatásban az űroperák vizeire evezünk, ahol igencsak komoly hullámokat vetnek az időhurkok.