Űrodüsszeia trilógia
Oké, oké, rögtön az elején nekem lehet esni, hogy Clarke Űrodisszeia-univerzuma tetralógia, hiszen négy kötetből áll. Ha csak a cím alapján számolunk, akkor nem is négy-, hanem ötkötetes, hiszen ott van a 2001 elveszett világai is.
Azt javaslom, mindenki a saját szájíze szerint ossza fel a könyveket. Számomra az Űrodisszeia egy klasszikus trilógia, talán az utolsó, amely nem trilógiának indult. Az elmúlt 15 évben minden második szerző úgy kezd neki az írásnak, hogy trilógiában gondolkodik, pedig az ötlet gyakran kisregénynek is vérszegény.
Volt egy fiatal író, Arthur C. Clarke, akinek beugrott egy ötlet. Ebből született egy novella, „Az őrszem”. Ezt olvasta egy nagyszerű rendező, és beindította a fantáziáját. Megkereste az írót, hogy ebből az írásból kiindulva egy nagyszerű filmet lehetne csinálni. Ötleteltek, belelkesedtek, és belevágtak a közös munkába.
Kevés könyv készült el olyan lassan, mint ez: 1964-től 1968-g tartott a munka. A születése is furcsa. Gyakori, hogy megfilmesítenek egy regényt, az is előfordul, hogy a mozisikert meglovagolva elkészül a nyomtatott változat is. De nem tudom, előfordult-e még egyszer a történelemben, hogy egyszerre szülessen meg – gyakran egymás mellett, egy szobában – a könyv és a forgatókönyv.
A többi ma már történelem. Bemutatták a 2001: Űrodüsszeia című filmet, és gyakorlatilag megbukott. Fél évvel később megjelent a könyv is, ez azonban óriási siker lett. Alapjában változtatta meg a science fiction zsánerét, és tette egyúttal jogosan népszerűvé a filmet.
A dupla alkotás legnagyobb érdeme, hogy nem ad választ a kérdésekre. Felvet ötleteket, bemutat egy világot, megmutat egy bonyolult problémát, de a cselekmények sokkal több kérdést vetnek fel, mint amire magyarázatot adnak. Morális, etikai és vallási kérdéseket feszegetnek teremtésről, evolúcióról, idegen értelemről, az ember létezéséről, haladásról, természetes és mesterséges intelligenciáról, logikáról és emberségről, helyünkről az univerzumban, az élet és az értelem céljáról. De meg sem próbálja szájbarágósan közölni velünk a végső konklúziót. Inkább sok kis információmorzsával lát el minket, amiből mindenki kialakíthatja a saját elképzelését.
Aki elolvassa, túl sok választ nem kap, és emiatt a történet sokáig nem hagyja nyugodni. Tovább él bennünk, és a kérdések csak szaporodnak. A mai Big Mac kultúrában, ahol sokan a kész, előrecsomagolt, gondosan feldolgozott, készre csinált és előre megrágott sztorikat szeretik, azok számára biztos felfoghatatlan lesz, miért nincs határozott vége a történetnek.
Nem készült trilógiának, mégis az lett. Csak a könyv ért véget, így született meg a 2010. Második űrodisszeia. A történet kínálta a folytatást, a sok nyitva hagyott szál üvöltve követelte az elvarrást. Az emberi faj nem tűri a rejtélyeket, viszolyog a megmagyarázhatatlantól. Az olvasót gyötrő kérdések nem hagyják nyugodni a regény szereplőit sem. Egy újabb űrhajó indult meg a távoli űr mélységébe, hogy megfejtse azt a rejtélyt, amit a Jupiter mellett Dave Bowman maga után hagyott.
A 2001-ben is felbukkant több helyen a világpolitika. A 2010 a hidegháború csúcspontján született, ez megjelenik a történetben is. Clarke zsenialitását bizonyítja, hogy még az ingatag politikai folyamatokat is előre látta, pedig akkor hol volt még a fal leomlása, a hidegháború vége. A versengő oroszok és amerikaiak itt kényszerszövetségben vannak, és erős ellenfélként tűnik fel a – könyv írásakor még csak bimbózó – harmadik nagyhatalom, Kína is.
A világ épp csak annyival fejlődött a regényben, amennyi idő a való világban is eltelt. Az első regény nem foglalkozott a politikával, itt azonban markánsan megjelennek a nemzetközi konfliktusok. Ez azonban csak gazdagítja a történetet, másfajta motivációk, indítékok, politikai akaratok határozzák meg a karakterek kényszerpályáit. A történet egy teljesen új dimenziót nyer, az idegen intelligencia újbóli beavatkozása nemcsak egy másik élet felemelkedésének teremt utat, de megváltoztatja az emberiség jövőjét is. Mindezt úgy, hogy egy új világot hoz létre, amelyet egyből elzár előlünk, megteremtve az újabb tiltott gyümölcsöt, az elzárt tudás édes-keserű titkát.
A harmadik regény már távolabb kerül az időben, a története is némileg egyszerűbb, kalandcentrikusabb. Látszik, hogy egy békésebb kor terméke. A politika még most is meghatározó, de már más szempontok motiválnak. A történet középpontjába az űrturizmus és ezzel kapcsolatban egy mentőakció kerül. Véletlenül beleharapunk a tudás almájába, hogy reagál erre a Teremtő? Megbocsát, vagy kiűzetés lesz a büntetés?
A három regény mindegyike teljesen önálló történet, amelyek egy közös szálra vannak felfűzve. A történeteket összefogó kapocs egyetlen személy, dr. Heywood Floyd. Floyd az első regényben még viszonylag szerény szerepet kap, a második kötetnek viszont már ő a főszereplője. A harmadik részre már tisztes kort ér meg, 105 évesen lesz az újabb kalandok részese.
A regények legnagyobb érdeme, hogy Clarke mindig megtalálta az egyensúlyt a science fiction és a tudományos ismeretterjesztés között. Úgy tudta az adott kor mindennapi problémáit interpretálni a regényben, hogy azok szervesen beépültek a történetbe.
Mindhárom könyvben ott rejtőzik Clarke látnoki zsenije, a valós kihívásokra adható tudományos és technikai válaszok. Az már csak az emberiség szerencsétlensége, hogy politikai és gazdasági okok miatt évtizedekkel le vagyunk maradva a regényhez képest, és ez egy darabig még így is lesz.
