Átokenciklopédia 1. rész

Melyik az első átok? Átokkal kezdődik a  emberiség (Paradicsomon kívüli) története – a Bibliában biztosan. A legelső átok a kíváncsiság büntetése volt, annak a bizonyos gyümölcsnek a leszakításáért. Ha úgy tetszik, a társadalomkutatók által TFT (Tit-for-Tat) viselkedési stratégiának nevezett módszert alkalmazta Isten. A TFT rendszerben az egyik fél megelőlegezi a bizalmat, majd visszatükrözi annak viselkedését – büntet, kedvezőtlen reakció esetén vagy jutalmaz, ha a másik együttműködik.

A holtak háborítatlanságához ill. haldoklókhoz kapcsolódó átkok, az emberiség egyik legrégebbi motívumai. A félelem – ami a halottak háborgatásához kapcsolódik – arra készteti a nyilvánosságot, hogy (halálozási, baleseti) mintákat gyártson, mellyel igazolja, hogy hiba volt az elhunytakat megzavarni. Hogy a minta teljes legyen, gyakran háziállatokkal, távoli rokonokkal és az ügyhöz lazán kapcsolódó személyekkel teszik teljessé az átok-mintát – térben és időben szabadon.

Az egyik legizgalmasabb őskori krimi áldozata, Ötzi, az Alpokban meglelt gleccsermúmia, 5300 évvel meggyilkolása után lecsapott és megbosszulta halálát. A hosszas hajsza után megölt Ötzi átka történelemnyi távolságból, egy szőnyegbombázás „precizitásával” érte utol a testét felfedezőket. Az őt 1991-ben fellelő házaspár férfi tagja egy túrázás során vesztette éltét, a helyszínre érkező patológus autóbalesetet szenvedett, míg a hegyivezetőt, aki a tudósokat a helyszínre kalauzolta, egy lavina temette maga alá. Az alapos bulvársajtó az Ötzi testén vizsgálatokat végző Konrad Spindler igazságügyi orvosszakértő és Tom Loy halálát (rákbetegség ill. leukémia) is beillesztette a szériába.Tekintve, hogy mára már több ezer azoknak a tudósoknak a száma, akik a pórul járt vadász testével foglalkoztak, az áldozatok száma nem jelentős, de ahhoz mindenképpen elég, hogy misztikus ködbe vonja a különleges leletet. 

A kíváncsiság által vezetett tudósok, a neves egyiptológus Howard Carter és Lord Carnarvon 1922-ben kinyitották Tutanhamon egyiptomi uralkodó koporsóját, pedig oldalán lévő felirat óva intette őket ettől. „A halál szárnya meglegyinti azt, aki megzavarja a fáraó álmát” – figyelmezettet a vésett felirat. A halál szárnya négy hónapot várt és akkor ragadta el a lordot – egy bogárcsípés által, sőt, néhány óra múltán Carnarvon kutyája felvonyított és kiadta lelkét. Az expedíció kapcsán felfokozott hangulatban lévő sajtó hamar átokról kezdett írni, ugyanis Tutanhamon múmiájának arcán sebet fedeztek fel, ugyanott, ahol a lordot megcsípte a bogár. 1929-ig 11 személy vesztette életét nem természetes okok miatt, azok közül, aki vagy beléptek a sírkamrába vagy a lord családjához tartoztak. A sírba belépőket talán spóra vagy baktérium támadta meg – de ez az adott kor és hely technikai színvonala miatt nem kerültek napvilágra a pontos halálozási okok.

Balszerencsénkre nem kell több ezer évet utazni az időben, sem több ezer kilométert a térben, van saját rontásunk, a turáni átok, mely örök viszálykodással bünteti a magyarokat. Az új vallást elterjesztő Szent István hozta a nyakunkba bajt, amikor magára haragította az üldözött, régi vallás táltosait. De az igazság az, hogy „magunkat átkoztuk el”, a táltosoknak ehhez semmi közük, ugyanis a legkorábbi forrásunk XIX. századi az átkot illetően.

Nem csak kapni, de adni is tudunk átkot. Ezt bizonyítja az első magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos, aki miután az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcban betöltött szerepe miatt halálra ítélték Pesten, állítólag átkot olvasott a Habsburg házra kivégzése előtt. Batthyány szavai hatottak, a Habsburg család tagjai közül válogatott módokon – tűzvész, lovasbaleset, kivégzés, gyilkosság, mérgezés – vette áldozatait a halál.

A rontások gyakran nem személyekhez, hanem tárgyakhoz köthetőek. Ilyen esetekben a tárgyhoz köthető alapesemény határozza meg (akár visszamenő hatállyal is) az átkot. Ezek után kap a tárgy kiemelt figyelmet – nem kevés esetben mesterségesen, hamis adatokra alapozott figyelmet.

A XX. századi eleji Európa feloldhatatlan feszültségektől volt terhes, végül 1914-ben, Gavrilo Princip borította lángba Európát, amikor Szarajevóban kioltotta Ferenc Ferdinánd életét. A merényletnek volt egy olyan szereplője, amelyik még a világégést követően is szedte áldozatait. Ferdinánd autója, egy 1910-es ausztriai gyártású Gräf & Stift luxuslimuzin, a következő tulajdonosára – egy osztrák tábornokra – őrületet hozott, későbbi tulajdonosa, egy kapitány fának hajtott vele, egy jugoszlávkormányzó karját vesztette, barátja egy orvos, akárcsak egy svájci autóversenyző balesetet szenvedett vele, végül egy ötfős román társaság halt szörnyet az autóban. Ennyi baleset bizonyára már legnyitottabbak számára is furcsa lehet, pláne, hogy maga az autó a mai napig megtekinthető sértetlen állapotban. Az autót – hogy saját könyveit népszerűsítse – valószínűleg egy Frank Edwards nevű író emelte évtizedekkel később a halhatatlan városi legendák sorába, kihasználva egy nagy nyilvánosságot kapott, másik balesetet, ami James Dean életét oltotta ki.

A kis fattyú becenevű Porsche Spyder 550, 1955. szeptember 3-án szedte első áldozatát, az őt vezető színészikon, Dean halálát okozta. A roncsokat egy autókereskedő vásárolta meg, újabb bajt okozva. A roncs megcsúszott a szállításkor, eltörve egy munkás lábát. A fattyú alkatrészekre bontva sem pihent meg, egy ember halálát a motor, míg egy másik súlyos sérülését a váltó okozta, mígnem 1960-ban végleg eltűnt az autó.

(folyt. köv.)

részlet Robert Charles Wilson Misztérium című könyvéből:

A poros síkságon, achátszín égbolt alatt maroknyi amerikai gyülekezett egy ősrégi vályogégető romjai mellett. A javuk végzős hallgató volt, akik ide jöttek terepmunkára; a többiek a fakultáson dolgoztak tanársegédként. Három hete érkeztek, s Land Roverekkel hajtottak ki a Kizil Irmaktól távol eső, csontszáraz anatóliai pusztaságba, ahol már vagy kilencezer éve szunnyadt ez a csiszolt kőkori település.
Sziklás dombok árnyékában, tüskés bokrok közelében állították föl a sátraikat, nem messze a városka romjaitól. Az ásatási terület egyébként egész apró volt, és nem sok érdekességgel kecsegtetett. Egy William Delmonico nevezetű végzős hallgató azonban talált valamit, ami hirtelen sokkal érdekesebbé tette a munkát.
Épp egy palás domboldalt rostált át, amiből alig néhány pattintott kődarab – a cigarettacsikk kőkori megfelelője – került elő, mikor olyasvalamire bukkant, ami leginkább egy csiszolt jádeszilánkra hasonlított. Ami nem csupán szokatlan felfedezésnek számított, de ezerszer izgalmasabb is volt az untig ismert és katalogizált kovakődaraboknál.
A jádeszilánk mélyen a sziklás talajba ágyazódott, és az apró régészecsetekkel egyszerűen képtelenség volt kiszabadítani. Delmonico szólt az ásatást vezető professzornak, aki maga is örömmel fogadta a szokatlan felfedezést. Talán ez a nyár mégsem csak felesleges terepmunkáról és újabb elpazarolt hónapokról szól majd. A Delmonico által felfedezett üvegszilánk – mint kiderült, nem jáde, bár a hasonlóság egész elképesztő volt – legalább valamiféle intellektuális kihívást jelentett.
Végül két tapasztalt terepmunkást küldött, hogy kiszedjék az üvegdarabot, de megengedte, hogy Delmonico is ott maradjon. A huszonegy éves, langaléta diák az izgalomtól verejtékezve gubbasztott a domboldalban.
A következő három nap során kiderült, hogy az, amit eredetileg zöld üvegszilánknak néztek, valójában akkora, mint egy asztallap… és még mindig nem sikerült kiszabadítani a földből. Ami az ásatáson dolgozók hozzáértését tekintve kifejezetten fura volt. Az nemkülönben, hogy lassacskán kezdett úgy tűnni, szakértőt kell hívniuk, aki meghatározza, miféle anyaggal is van dolguk valójában. Tekintve, hogy kiderült, nem jáde, de nem is üveg vagy valamiféle kerámia. A zöld lap jóval alkonyat után is megőrizte a napközben magába szívott meleget, pedig a síkságon napnyugta után gyakran kegyetlen hideg volt.
És akármi is volt, amit találtak, idegennek tűnt. Becsapta az ember szemét. Elég volt pár méterre távolodni a félig lebontott domboldaltól, s szinte eltűnni látszott a kőtörmelék közt.
A felfedezését követő negyedik napon Delmonico ágynak esett, és egy álló éjszakán át hányt a sátrában, miközben odakint krétafehér porvihart kavaró szélvész tombolt.
Mindenki influenzára gyanakodott, esetleg heveny gyomorrontásra. Maga Delmonico is így vélte, és csendes beletörődéssel kínlódott tovább.
Amíg meg nem jelentek a kezén a kiütések. A bőre megfeketedett, aztán egyre több helyen repedt be, s a kötések hamarosan már gennytől és nyiroktól sárgállottak.