Inkvizítorok: a kínzás prófétái

A középkori korszellem egyik legsötétebb és mégis legizgalmasabb megtestesülése volt az inkvizíció, az Egyház önvédő szervezete. Az intellektuális vitaszervezet a kor legnagyobb elméit hívta magához, azonban szomorú módon a hatalom elnyomó ágává alakították. Kik voltak ezek az emberek? Nézzük meg a történelem öt legismertebb inkvizítorát!

5. Marburgi Konrád (1195-1233)

Konrád egy német pap volt, a kialakuló inkvizíció egyik prominens alakja. Ő vezette a kathar keresztes hadjárat egyik ágát is, abszolút nem félt attól, hogy akár csatában összevérezze a kezét, ha az általa igaznak tartott ügyért harcolhat. Mélyen hívő, alapvetően empatikus ember volt, az önmegtagadásban és az aszkézisben példamutató. (Árpád-házi szent Erzsébet lelki nevelője is volt “elborulása” előtt.)

Az albigens hadjáratról hazatérve a Mainzi érsek megbízásából kezdett eretnekségek után kutatni (Európa, látva, hogy micsoda pusztítás történt az eretnek kathar vidékeken, paranoiás módon, kínosan ügyelve igyekezett nem-eretnek lenni) Thüringiában és a környező vidékeken, és nagyon hamar elterjedt róla, hogy igazságtalan, gyorsan ítél, magas intelligenciájával pedig tulajdonképpen legyűrhetetlen vitapartner, nincs vele szemben önvédelem. Papokat, nemeseket és közembereket is máglyára küldött, ha arról van szó – arra a hírre, hogy Marburgi Konrád a közelbe jön, szó szerint pánik tört ki. Konrád egyre-másra kapta Rómától a segítséget, szinte érinthetetlenné vált. Elmélete szerint a vád addig igaznak tekintendő, amíg azt nem cáfolják meg: mindenkit megillet a bűnösség vélelme, úgymond. Amikor 1233-ban sátáni orgiákban való részvétellel vádolt egy mainzi grófot, az a püspöki bírósághoz fordult, akik felmentették a vádak alól. Konrád azonban nem törődött ebbe bele, tovább küzdött igazáért, meglepő módon utazás közben egy csapat lovag megölte, de nem sikerült a grófra bizonyítani – túúúúúl sok ellenséget szedett össze munkássága folyamán. Évtizedekig rettegték és gyűlölték az inkvizíciót miatta, és sokan még az Egyháztól is megundorodtak. A hely, ahol megölték, manapság többször ad helyet újpogány és sátánista szertartásoknak.

4. Tomás de Torquemada (1420-1498)

Ez a derék domonkos szerzetes a hírhedt spanyol inkvizíció egyik fő figurája. 2000 máglyán megégetés fűződik szorosabban hozzá és tanítványához, és a spanyol inkvizíció nem éppen szívderítő módszereit is neki köszönhették az érintettek.

1483-ban nevezték ki Spanyolország Főinkvizítorának, irányítása alatt az egy szem inkvizíciós bíróságból két tucat irodányi hálózattá növelte az állam segítségével kis rendszerét. Cserében az államérdek ellenségeit is ő üldözte.

1484-ben kiadott egy szabályzatot inkvizítorainak, amelyben az ő hatáskörükbe adta a hitehagyás, a mágiagyakorlás, homoszexualitás, szentségtörés, uzsora és többnejűség ügyeit (emlékezzünk: még rengeteg muszlim vallású mór él ekkor az országban). Célpontjai voltak azok, akik muszlim vagy zsidó hitről tértek át keresztény hitre, akikről mindig azt gyanította, hogy csak színlelik az áttérést. Elvárta, hogy szomszédaik és barátaik rendszeresen számoljanak be ezekről az emberekről. A zsidókat különösen nem állhatta, annyira, hogy a királyi pár, Izabella és Ferdinánd 1492-ben inkább száműzte az összes zsidót az országból, mintsem hogy hagyja, hogy Torquemada hadjáratot indítson ellenük. A kínzást előírta mint jó módszert vallomás és részletek megszerzésére.

A spanyol inkvizíció brutalitásának híre hamar eljutott a pápához is, aki kemény hangon szólította fel Torquemadát a helyzet mérséklésére, mert embertelennek és egyben társadalmilag is nagyon pusztítónak tartotta. A kormányzattal együttműködve Torquemada tömeges kényszer-megtéréseket is elrendelt.

Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János többször nyíltan szembeszállt vele, emiatt még ők is vizsgálat alá estek. Torquemada neve eggyé vált az uralkodói céloknak alárendelt spanyol inkvizícióval, a bigott vallásossággal és erőszakossággal.

Az inkvizíciós hivatal középkori tevékenységét már a katolikus egyház is elítéli. Részletes leírással szolgál a Baigent-Leigh történészpáros kötete, Az inkvizíció:

3. Heinrich Kramer (kb 1430-1505)

Ismét egy német domonkos, Marburgi Konrádhoz nagyon hasonló jellemmel: Kramer nagyon intelligens ember, jó szónok, jó szervezőkészségű alak volt. Képességei elismeréséül Konrádhoz hasonlóan inkvizítori kinevezést kapott, és ekkor valami megpattant benne, egészséges hitét fanatizmus váltotta fel, és tettei alapján úgy tűnhet, mindent félredobott azért, hogy eretnekeket és különösen boszorkányokat vadászhasson.

Azonban a hatóságok nem akartak a segítségére lenni, ezért kérte a pápa segítségét, de még VIII. Ince Summis Desiderantes bullája sem volt elég, hogy a helyiek elfogadják szélsőséges terveit és cselekedeteit. Talán részben ez is motiválta boszorkányvadász szakkönyve, a Malleus Maleficarum megírására (amit utána a protestáns boszorkányvadászok évszázadokig használtak), amit elküldött nagynevű teológusoknak és a pápának, hogy adják áldásukat rá.

A Malleus Maleficarum az első dokumentum, ami a nőket úgy állítja be, hogy hajlamosabbak a boszorkányságra és a démonok trükkjeire – ez pedig szembemegy a keresztény tanítással

Mind a tudósok, mind a pápa elítélte a könyvet, amelyet eretnekséggel vádoltak, hitbeli tévelyedésekkel telinek véltek, és kiemelték, hogy jogtalan eljárásokra, etikátlanságokra és kínzásra buzdít, amit ők nem hagytak jóvá. Ennek ellenére még az 1500-as években is gyakran küldték hitvitákra a waldensek ellen, amiket ő mindig megpróbált feldobni egy kis tűzrakással…

2. Sebastien Michaelis

Henry Fuseli – Az Inkvizíció

A késő XVI. és kora XVII. században élő Michaelisnek mozgalmas élete volt: 1581-82-ben egy hosszas boszorkányper-sorozatban közreműködött, amiben 14 máglyán megégetés történt. Tapasztalatairól 1587-ben kiadott egy hosszú démonológiai traktátust. Innentől sok mindent nem tudunk róla – 1611-ig, amikor kétségbeesett levelet kapott Aix-en-Provence-ből, amely alá tartozó terület volt.

Egy 19 éves orsolyita apácához hívták, aki boszorkányság és mágikus támadás miatt démoni megszállás alá került, és a helyi plébános képtelen volt belőle kiűzni a gonosz szellemet. Bonyolítja az ügyet, hogy az apáca, Madeleine, egy jómódú nemesi család leánya a família egy régi barátját és gyóntatóját, Luis Gaufridi atyát vádolta a démoni megszállás előidézésével, és azt állította, hogy a pap 17 éves korában szerelmi mágiával rávette, hogy hagyja magát megrontani. A benne lakó démonok azt állították az exorcizmusok alatt, hogy Gaufridi atya olyan erővel kötötte őket a lányba, hogy legfeljebb a pap megtérése vagy halála után űzhetők el.

A kiérkező Sebastien Michaelis egy hordányi szakértőt hozott magával, többek közt a gyakorlott flamand ördögűzőt, Domptiust, akinek az apácában lakó gonosz elmondta a megszállás történetét. Miután idecsalták Gaufridit és megvádolták ördögimádattal és boszorkánysággal, őt börtönbe vetették, a hatóságok pedig átvizsgálták birtokait, de nem találtak semmi rosszat, azonban Michaelis biztosra vette a pap bűnösségét, és a jól bejáratott kínzással kihúzta belőle a démoni paktum vallomását. A bíróságon Gaufridi ezt visszavonta, de persze akkor már mindegy volt, és 1611-ben máglyán megégették, nem épp egyszerű módon: nyilvánosan strappadóra húzták, végigvonták a város utcáin lóval, és utána került tűzre (de előtte kegyelemből megfojtották, ahogy szokás volt a bűnbánó boszorkányok esetében). Madeleine nővér megszállása azonnal véget ért, de kirúgták a rendből és élete végéig több perbe is fogták boszorkányság és fekete mágia vádjával.

A derék inkvizítor ekkor egyértelműen a korábban elítélt Malleus Maleficarum receptjét követte, és még a példás ítélet sem állította meg a kialakuló hisztériát: a megszállások követték egymást, kísértetiesen előre vetítve a Salemi eseményeket.

Az ördögűzés nem csak egy babonaság, szociológiai jelenség vagy mentális kondíció… Erre ébred rá Matt Baglio atya, akit püspöke ördögűzőnek taníttat ki. A fiatal pap élete a feje tetejére fordul… a modern Ördögűzőként emlegetett Rítus:

1. Nicholas Eymerich (kb 1316-1399)

Eymerich az Aragóniai Királyság inkvizítor generálisa volt. Megkerülhetetlen fontosságú személy a teljes Inkvizíció szempontjából, mivel ő írta a Directorium Inquisitorum című dokumentumot, mely egy tudományos igényű összefoglaló az általa lefoglalt grimoire-ok, varázskönyvek tartalmáról, és amely ezek mellett az inkvizítoroknak gyakorlati és elméleti útmutatót is ad.

Az albigens területeken összeszedett hallatlanul érdekes dokumentumok összefoglalója a Directorium, mely fontos mérföldkő az Inkvizíció számára, ugyanis ebben állítja azt először szerző, hogy a mágia gyakorlása az eretnekség legsúlyosabb formáinak egyike. Háromféle mágikus eretnekséget sorol fel, mindhárom bibliai eredetű: az első és legdurvább a démon- vagy ördögimádat (áldozatok, imák a gonosz szellemek részére), a második a démon vagy ördögtisztelet (démonnevek litániában sorolása – ő ide sorolja a muszlimok imádkozását is, amikor Mohamedet, mint Prófétát említik), és a harmadik a démontól való segítségkérés, például jósláshoz, vagy varázslathoz. A kézikönyv a kínzást “Hibásnak, megtévesztőnek és eredménytelennek” tartja, de Eymerich a gyakorlatban gond nélkül alkalmazta: ő volt az, aki megkerülte az eddig érvényben levő egyházi parancsot, miszerint nem szabad senkit kétszer megkínozni vizsgálat alatt. Eymerich úgy értelmezte ezt, hogy senkit nem szabad UGYANAZÉRT kétszer megkínozni, na de ha egynél több vádpont van…

Eymerich élete regénybe illik: nem csak, hogy a középkori mágia és démonológia szakértője és elsődleges forrása, hanem kalandos életű ember is volt.

Agresszív működése sok ellenséget hozott, többek közt magát Aragónia uralkodóját, IV. Pétert is magára haragította, aki többször száműzte, többek közt egy ferences prédikátor vehemens kihallgatása miatt, és Eymerich rendelete miatt, miszerint az eretnekek nyelvét szöggel át kell ütni, hogy szavaikkal ne tudjanak vétkezni. Amikor Eymerich támadni kezdte az azóta boldoggá avatott Raymundus Lullus munkáit és követőit, akkor borult ki igazán IV. Péter: megtiltotta az inkvizítornak, hogy Barcelonában prédikáljon, mire az (amellett, hogy megszegte a tilalmat) fellázított egy tartományt a király ellen. 1376-ban egy kapitány megelégelte a király és az inkvizítor viszályát és 200 lovaggal ostrom alá vette Eymerich rendházát, aki XI. Gergely pápa Avignoni udvarába menekült.

A pápa halála után Kelemen ellenpápa oldalára állt – így kiátkozás sújtotta, amíg a helyzet fennállt. Ekkor belekötött egy azóta szintén szentként tisztelt rendtársába, ferreri szent Vincébe, majd visszatért Aragóniába és azzal köszönt be jó cimborájához, Péter királyhoz, hogy betiltotta Raymundus Lullus műveit.

Erre a király már semmi kulturált választ nem tudott adni, elrendelte, hogy az első ember, aki meglátja az inkvizítort, azonnal fojtsa vízbe. Hatalmas támogatói mentették meg Eymerichet, akik közbenjártak érte a királynál: az ítélet száműzetésre módosult, aminek az inkvizítor nem engedelmeskedett, jócskán hozzájárulva az uralkodó ősz hajszálai számának növekedéséhez.

Pár évre rá a király meghalt, és annak fia, János Eymerichet ismét elismerte inkvizítor generálisnak, aki mindezt azzal köszönte meg, hogy Valencia egész városát egyesével bíróság elé akarta állítani eretnekségért. János nem volt olyan türelmes, mint apja, amikor a konfliktus vérfürdőbe torkollott, az Egyházat kérte, hogy húzzák már be a féket Eymerichen (ha ugyan van rajta).

Nem volt.

Túlélte János királyt is, és az általa támogatott ellenpápát, Kelement is, és végül a János által rárótt, még érvényben levő száműzetést figyelmen kívül hagyva hazatért a Gironai rendházba, és ott is hunyt el.

Sinto-risky képe: http://sinto-risky.deviantart.com/gallery/

Azok, akik rendszeresen követnek minket, Nicholas Eymerich nevét egyre gyakrabban fogják hallani… és nem fogják megbánni! Hamarosan részletekkel is szolgálunk, addig pedig – tessék élvezni a hidegfront hozta felüdülést!