A tövismadár – STANLEY G. WEINBAUM

Idegenek. Csápokkal, végtagokkal (néha többel, mint négy), különböző színekben, változatos motivációval. Nincs olyan idegenábrázolás, amelyen meghökkennénk manapság – a filmek, könyvek elárasztanak minket a távoli bolygók lényivel. Ez nem volt mindig így. Egy fiatal író, Stanley G. Weinbaum alkotta meg az első valóban idegen idegent.

“A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbak mindig fájdalom az ára… Legalábbis a monda szerint.”

(Colleen McCullough: Tövismadarak)

Amíg a világtérképeken fehér foltok éktelenkedtek, addig semmi szüksége nem volt az emberiségnek arra, hogy a furcsa lényeket a Földön kívül képzelje el. A XIII. századi Herefordi világtérkép megalkotója hanyag eleganciával szórta tele kutyafejű lényekkel, egyszeműekkel, egylábúakkal az általa nem ismert tájakat. Evolúciós elmélet híján, komoly ökológiai ismeretek nélkül az írók csak ritkán adták arra a fejüket, hogy földönkívülieket ábrázoljanak. A korai kísérletezők között a csillagászt, Johannes Keplert (1571-1630) találjuk, Somnium (Az álom, 1634) című művében egy izlandi fiú és boszorkány anyja tesz látogatást a Holdra, ahol idegen lényeket találnak (démonokat). A regény nem csak irodalomtörténeti szempontból jelentős, de sokan – köztük Isaac Asimov és Carl Sagan – ezt az írást tartják az első sci-finek, tekintve, hogy történet komoly csillagászati ismereteket is felvonultat.

Ahogy a Somniumban, úgy Cyrano de Bergerac (1619-1655) Holdbéli utazásában (1657) is megjelennek az idegenek, a főhős holdbéli óriásokkal teszi érzékletesebbé szatíráját. Sőt, Voltaire is kacérkodott a fantasztikum világával Micromégas (1752) című rövid szatírájában, melyben óriások érkeznek a Szaturnuszról és Szíriuszról, hogy értelmes élet után kutassanak – az ötödik típusú találkozás ellenére hiába.
Néhány elszórt kísérlettől eltekintve még kétszáz évet kellett várni arra, hogy „benépesüljön” a világegyetem. Jean-Baptist Lamarck (1774-1829) és Charles Darwin (1809-1882) evolúciós elméletével felvértezve Camille Flammarion (1842-1925), a Francia Csillagászati Társaság megalapítója kiterjesztette az elméletet más bolygókra is. Hitte, hogy minden bolygó többé-kevésbé ugyanazon a fejlődési folyamaton megy keresztül, hatást gyakorolva lakóira. A Les mondes imaginaires et les mondes réels (Valós és elképzelt világok, 1864) című művében egzotikus élőlényeket, érző növényeket mutatott be.

Flammarion üdítő kivétel volt az idegenek ábrázolása terén. A fantasztikus témában írók lényei továbbra is csak majdnem-emberek maradtak, akik biológiáját nem a környezet, hanem az írói szándék alakította – aszerint, hogy milyen politikai nézetet, hipotézist akartak általuk bemutatni. Feladatuk kimerült abban, hogy egyszerűen ne értsék az embereket, megmaradtak skanzen-látványosságnak, az egzotikus miliő csak díszlete vagy kiszolgálója volt a történetnek. Míg a fantasztikus irodalmat a felületesség jellemezte ezen a téren, furcsa módon a vallás inspirálta allegóriák szolgáltatták a legrészletesebb leírást a nem-földi életről.
Mindeközben a Hold kongó üressége bizonyossá vált a teleszkópok fejlődésével. A Holdat ugyan elvette az idegen lényektől  technikai fejlődés, de új „lakhelyet” is talált nekik: a Mars vörös sivatagait és csatornáit hamar benépesítette az írói képzelet.
A 32 éves Stanley G. Weinbaum teremtette meg azt a A Martian Odyssey-ben (1934) , ahogyan ma az idegenekről gondolkodunk. Weinbaum könnyed és szórakoztató stílusa nyomán vonult be a sci-fi történelembe a Tweel faj.

„A marsi idegen valójában nem madár volt. Még csak nem is madárszerű – kivéve az első pillantásra. Rendben, volt csőre és néhány tollas függeléke, de a csőr valójában nem is csőr volt. Némileg rugalmas volt. Láttam a végét ide-oda hajlani. Olyan volt, mintha a csőr és az ormány keveréke lenne. Négy ujjban végződő lába volt, és négyujjas micsodája. Keze… hívhatjuk őket így. Kis kerek teste és hosszú nyaka volt, ami apró fejbe végződött – no meg a csőrben.„

Úttörő módon ábrázolta egy idegen bolygó ökoszisztémáját, „mérföldnyi távolságra a kor ponyváitól” – mondta róla H.P. Lovecraft. Lester del Rey folyékony stílusát méltatta, míg Frederik Pohl a következőképpen foglalta össze a Weinbaum-jelenséget: „Weinbaum előtt mindenféle emberek voltak az idegenek. Macskaemberek, gyíkemberek, hangyaemberek, növényemberek vagy éppen sziklaemberek. De javíthatatlanul emberek. Weinbaum változtatott ezen, különbség volt a megközelítésben – eltérő hajtóerők, célok, gondolati folyamtok tették Weinbaum idegenjeit frissé és hasznossá a ’30-as évek sci-fije számára.”
Weinbaum végül nem lehetett részese sikereinek, alig egy évvel A Martian Odyssey megjelenését követően tüdőrákban meghalt a sci-fi tövismadara.

Februárban érkezik a Galaktika Baráti Kör tagok 2015-ös ajándékkötete: Stanley G. Weinbaumtól a Bolygóközi odüsszeia!