Elhunyt Frederik Pohl
A science fiction irodalom újabb nagymestere hagyta maga mögött az univerzumot: Frederik Pohl szeptember 2-án reggel légzési problémákkal kórházba került és a délután folyamán elhunyt.
Az 1919-es születésű Frederik Pohl a science fiction (és úgy általában, az irodalom) egyik leghosszabb aktív karrierjét tudhatja magáénak: 75 éven át alkotott megszakítás nélkül. Első megjelentetett munkája egy vers volt 1937-ben.
Szerkesztő is volt: tíz éven át szerkesztette a Galaxy és az If magazinokat, utóbbival három Hugo-díjat is megnyert egymás utáni években. Legjelentősebb műve a Hícsí-sorozatot indító Átjáró volt, mely 1977-ben négy “az év legjobb regénye” díjat is megnyert: a Hugot, a Locust, a Nebulát és a John W. Campbell Emlékdíjat. Személyesen őt magát négy Hugóval és három Nebulával tüntették ki.
Életre szóló társa és barátja volt több olyan science fiction szerzőnek, akiket legenyhébben szólva is a legenda kategóriába kell sorolni.
És hogy mekkora ember is volt valójában Frederik Pohl, jól szemlélteti egyetlen kiragadott bejegyzés a blogjából, amelyben elmesél egy vacsorát az Encyclopedia Britannica szerkesztőségével:
“Ahogy az emberek beestek az eseményre, az első ismerős arc, amit megláttam, Isaac Asimovhoz tartozott. Ő se látott senki más olyat, akivel szívesen egy asztalhoz ült volna, úgyhogy kialakult hármas csapatunk. Aztán, amíg Isaac kereste a fal mellett felhalmozott kötetekben a bejegyzéseit (mármint nem azokat, amiket ő írt, hanem azokat, amelyeket valaki más írt bizonyos Asimov, Isaac címmel), besétált Carl Sagan, egyedül, ugyanúgy nem ismert senkit a vendégek tömegében, mint mi, így nagyon boldog volt, hogy meglátott minket.”
Műveire leginkább jellemző egy olyan mély emberbarátság, amilyet kevés más szerzőnél tapasztalhatunk. Hősei a legtávolabbi csillag körül keringő bolygón is ugyanolyan szeretnivaló, esendő emberek, mint a Vénuszon vagy Isztambulban, és Pohl minden emberi embertelenségben is próbálta megtalálni a reményt, a megoldást. Pohlt Clarke-hoz hasonlóan rendkívül érdekelte a “honnan jövünk?” és a “hová tartunk?” kérdésköre, de nem hajlandó megalkudni és részigazságokba beletörődni, minden egyes kötete egy-egy út, egy-egy tükörbenézés.
Van egy törvénye is, amelyet Pohl Törvényének hívnak: “Soha, senki nem áll készen semmire”, vagy “Semmi sem olyan jó, hogy valaki, valahol ne utálja majd”.
Frederik Pohl annak a Nagy Generációnak volt a tagja, akik szó szerint felépítettük a sci-fi tematikát: Bradbury, Heinlein, Clarke, Isaac Asimov személyes ismerőse is volt, nem csak pályatársa. Távozása egy olyan korszak végét is jelzi, amelyben az sf alapművei megszülettek, a tematika nem csak népszerű volt, de elfogadott is.
Hícsí-sorozatának félbehagyott magyar kiadását mi fejeztük be a Galaktikánál, így halála személyesen is érint minket, hiszen szerzőink között tudhatjuk őt.
Tulajdonképpen már csak egy valaki maradt közülük…Brian Aldiss.
A 20. század nagy generációjának, egy egészen más sci-fi univerzumnak a tagjai voltak.
Ami most van sci-fiként, az már egészen más… Természetesen csodás művek vannak köztük, de azért eltérnek az övükétől.
Minden mulandó, leginkább az emberi élet…
Így van – Aldiss tulajdonképpen az utolsó, bár britként az ő útja és stílusa eltér az amerikai nagyokétól.
Tulajdonképpen igaz az, hogy a sci-fi megváltozott, más dolgok érdeklik az embereket, máshogy állnak a világhoz, és emiatt maga az irodalom is továbblépett. A hőskor bolygófelfedezős ifjúsági sf-jeit ma nem sokan vennék, például, szemben a rengeteg poszt-apokaliptikus young adult regénnyel – pedig azokban mennyi pozitív, optimista energia volt! De az elmúlt x évben az emberek már nem hisznek ezekben a jövőképekben, alapvetően kisebb léptékben, negatívabb színben látják a világot. Hogy ez baj-e, nem tudni. Minden esetre is más.
Természetes, hogy Aldiss más volt britként. Egy intellektuálisabb vonalat képviselt, nagyobb társadalmi, emberi érzékenységgel. Nem mintha Clarke, Pohl és Asimov nem lett volna elég érzékeny. Igaz Clarke is angol volt…
A különbség talán az egy angol és amerikai között, hogy egy angolnak több kérdése van a világ folyásával kapcsolatban, míg egy USA-beli író, adódóan társadalmi és kulturális környezetéből, jobban hisz önmagában és a jövőben. Általában… Heinlein biztos, hogy ilyen volt.
Ami a jelenlegi irányt illeti, természetesen abszolút igazad van. Minden médium a kor követelményei mentén halad, ha élni akar. Jelenleg ez az irány a nyerő, ami főként a posztapokaliptikus világokat jelenti…
Személy szerint jobban szeretek olyan műveket olvasni, mint a Város és a csillagok, a Randevú a Rámával, a Találkozás a Medúzával, vagy a Hicsi saga könyvei.
Sic transit gloria mundi… 🙂
Ő tul lépett az idő oceánján. Meg kelett tennie. Hisz minden nagy koponyának tovább kell adnia tudását. Hát nem máshol mint egy másik univerzumban. Itt maradt david mitchell.