Fear the Walking Dead évadkritika
Mikor először röppentek fel a pletykák egy esetleges Walking Dead spin-off-al kapcsolatban, egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: Minek? Egyrészt a popkultúra így is tobzódik már az élőhalottakban, másrészt én személy szerint 5 évad után is azt vallom, hogy a WD-t imádók milliói erősen túlértékelik a sorozatot. Remek széria, ez vitathatatlan, de ha egy kicsit a rózsaszín köd mögé kukkantunk, láthatjuk, hogy bizony minden remek évadra (első és negyedik) jut legalább egy gyenge vagy közepes (második, ötödik) etap is, ezt pedig egy ilyen kultusszal bíró sorozat nemigen engedhetné meg magának, azt meg pláne nem, hogy egy-egy szezon fele erdőben való céltalan bóklászással teljen, a költségek csökkentése miatt. Épp ezért örültem nagyon, mikor kiderült, hogy a mellékág azt az időintervallumot tárja elénk, amikor az utcán kóborló halottak látványa még nem volt evidens, és az eliminálásuk sem számított rutin elfoglaltságnak. A kezdetekhez repít vissza a Fear the Walking Dead, csak sajnos nem úgy, ahogy azt a legtöbb rajongó várta.
Pedig Los Angeles, mint helyszín akár tökéletes választás is lehetett volna, hisz mi reprezentálhatná hatásosabban az apokalipszist, mint annak a látványa, hogy egy többmilliós metropolisz kényszerül térdre a gyilkos kórság miatt. Nos, semmi, sajnos azonban ezzel a lehetőséggel egyáltalán nem éltek a készítők, de erről később. A történet középpontjában egy tanár, Travis Manawa (Cliff Curtis), valamint családja áll, pontosabban két családja, mert az ex-feleség is központi szerephez jut, fiával, Chris Manawa-val (Lorenzo James Henrie) együtt. A családi viszályokat hál’ Istennek nem erőlteti a széria, van ugyan némi zsörtölődés a két nő között, de épp csak annyi, hogy az ember ne érezze magát Barátok közt szituációban. Pedig az újdonsült barátnő, Madison Clark (Kim Dickens) két gyermeke nem épp mintapélda, Alicia (Alycia Debnam-Carey) ugyan csak hőzöngő tinikorszakát éli, a fiú, Nick (Frank Dillane) viszont keményen drogozik, ebből – értelemszerűen – lesznek gondok bőven. A pilot vele kezd, egy át-anyagozott este után delíriumos álmából felkelve arra eszmél, hogy a lány, akivel pár órája még bőszen szúrták a szert, most épp az ő húsára pályázik, holott már felkoncolt pár szerencsétlent.
A Fear – nagyon helyesen – nem foglalkozik az okokkal, hogy miért és mi miatt tört ki a járvány, egyből belecsap a lecsóba, és teszi ezt a lehető leghatásosabb módon. Az első két rész nagyon jól megfogja azt a hangulatot, amit az egész évadnak kellett volna. A pánikot, az ismeretlentől való félelmet, tehát a cím FEAR részét. Azt, ahogy a család (és úgy en bloc mindenki) ráeszmél a helyzet súlyosságára, ahogy a pánik kitör az utcákon, a rendvédelmi szervek tehetetlenségét, tehát egy jól működő rendszer teljes összeomlását. Az újraegyesült család, a fodrászüzletükben ideiglenes menedéket adó Salazar famíliával együtt elhatározza, hogy keletre, a sivatag felé veszik az irányt, mondván ott csak nem lehet ilyen rossz a helyzet. De előtte még visszamennek a házba pár dologért, hogy az évad addigi jól felépített íve pillanatok alatt hulljon szét…
A harmadik rész eléggé teátrálisra sikeredett befejezésében ugyanis megérkezik a katonaság, az évad második fele pedig konkrét rebootnak is betudható. Több mint egy hét telik el a milícia érkezése óta, Travisék lakónegyedét kordonnal zárják körbe, és látszólag mindent kézben tartanak. Nos, ekkor üti fel a fejét az időhúzás, a hiteltelenség, valamint a fókuszvesztettség, egyszóval minden, ami miatt csalódás lett a Fear the Walking Dead első évada. De csak sorjában!
Az, hogy a játékidő nagy része ebben az izolált, fertőzöttektől mentes térben játszódik egyet jelent azzal, hogy konkrétan alig találkozni zombival a maradék részekben. Pont az veszett tehát el a sorozatból, amiről szólnia kellett volna: miképp viszonyulnak a még életben maradottak a halál ezen új formájához, és hogyan szoknak hozzá fokozatosan az új világhoz, melyben ők prédák csupán. Ehelyett kapunk jó nagy adag tétlenséget, össze-vissza futkozást, a sztereotípiák miatt teljesen felesleges karakterizálást, és egy olyan katonaság-képet, melynek barbarizmusa konkrétan nagyobb veszélyt jelent az emberekre, mint a tényleges fenyegetés. Szerintem mindent elmondok azzal, hogy a pusztán hat részes évadba is sikerült filler epizódot csempészni, ez pedig még dupla hosszúság mellett is olcsó húzás lett volna. Amikor pedig a kamera végre elhagyja a biztonságos közeget, akkor jön csak az igazi szemöldökráncolás: Los Angeles teljességgel üres. A készítők le akarták nyomni a nézők torkán, hogy a mindenható katonáknak sikerült cirka két hét alatt úgy kiüríteni az angyalok városát, hogy még elvétve is csak ritkán látni egy-egy járkálót, hordákra pedig ne is számítson senki. Ilyen egész egyszerűen nincs, ha csak a fél állományt sikerül kiiktatni (és az esély erre is vajmi kevés lenne), akkor is élőholtak tömegének kellene az utakat rónia, persze apokaliptikus látvány, ahogy az újságot fújja a szél az üres utcán, csak épp senki nem veszi be. Szomorú látni, hogy az AMC az anyasorozat mellett itt is spórolni szeretne, pedig 17 milliós nézőszám fölötti nyitánnyal azért annyira nem kellene aggódniuk az anyagiak miatt.
Ami viszont a legnagyobb negatívum, hogy a Fear a „túl”-ok sorozata lett, a szó legrosszabb értelmében: Trevis, a családfő túl totoja (bár a maga inkompetenciájával is sokkal szimpatikusabb karakter, mint Rick Grimes az utóbbi évadokban), Madison, a feleség túl rideg, Salazar, a volt katona túl radikális, a katonaság pedig túl badass. Pofátlanul archetipizál a Fear the Walking Dead, ez pedig az alapszéria árnyalt jellemei után óriási csalódás. Valódi személyisége egyetlen karakternek van, de a kőgazdag Victor Strand (Colman Domingo) karakterét csak az utolsó két részbe tudták belesuvasztani, így ez sem vigasz a többiek sekélyességére.
Az évadzáró azért igyekszik helyrehozni a hibákat, de a lezárás így is inkább lett korrekt, mintsem kiemelkedő. Az eddig kispadon ülő élőhalottak százával özönlenek, láthatjuk, ahogy a fegyverek már kevesek lesznek a katasztrófa elhárításában, van ugyan pár hatásvadász és jó előre kiszámítható pillanat, de a nagyja még ezeknek is működik. A lezárás már-már igazi Walking Dead pillanatnak is betudható, ez csupán annak függvénye, hogy ki mennyire szimpatizál a karakterekkel. A látvány a helyén van, a városról készült nagytotálok betalálnak (de csak vizuális értelemben), a maszkmesterek is újfent remekelnek – bár tudásukat a kevés járkáló miatt annyira nem tudták megcsillogtatni -, a zene jól illik az egyes jelenetekhez, de a teljes hosszúságú intro-t nagyon hiányoltam. A színészekkel sincs különösebb gond, Frank Dillane játéka különösen tetszett, kár, hogy a végére nagyon mellőzték a képernyőről.
A baj itt pont a lényeggel van. Az ígéretes kezdet után a lehető legrosszabb irányba ment el a Fear the Walking Dead, egyáltalán nem arról szólt, amiről kellett volna, és ezt csak tovább rontotta a karakterek semlegessége, valamint a sok unalmas momentum is. Az AMC jelmondata („something more”) ezúttal nagyon nem érvényesült, Robert Kirkman és Dave Erickson még a házi feladatot sem végezte el maradéktalanul, nemhogy adott volna valamit pluszba. Nagy kár, mert a spin-off megfelelő fókusszal gond nélkül kiléphetett volna a Walking Dead árnyékából (pláne, hogy a tavalyi évaddal nem rakta túl magasra a lécet), de ez sajnos nem történt meg. Talán majd jövőre…
