Starship Troopers: A film

A filmfeldolgozásokkal kapcsolatban mindenkinek megvannak már a negatív és pozitív tapasztalatai. Vannak könyvek, melyek jól adaptálhatók (lennének) képernyőre, de olyanok is, melyek tartalmilag alkalmatlanok rá. Nagyon nehezen befogadható film válna belőlük, és nem jutnának el elég széles közönséghez. A Robert A. Heinlein azonos című regényéből készült Csillagközi invázió sokat változtatott az alapanyagon. Lássuk, mi lett belőle!

Mielőtt tovább mennénk, le kell szögeznünk azt, hogy a Starship Troopers regény inkább filozófiai jellegű mű, mint katonai dirr-durr. A militarista eszméket dicsőíti, bátran szembenézve azzal a ténnyel, hogy az ember vérében van a harc, a konfliktus, a háború. Ez az 1950-es években, a második világháború után roppant veszélyes nézet volt, hiszen akármikor kirobbanhatott egy újabb konfliktus Amerika és Oroszország, vagy a világ másik, jól felfegyverzett nemzete között. A veteránokat a kormány titoktartásra eskette, megfigyelés alatt tartotta, és igyekezett elfeledtetni a néppel a katonaság dicsőítését. Erre felbukkan egy olyan regény, mely kijelenti, hogy igenis fontos a hadsereg és az ahhoz kapcsolódó eszmerendszer. Ezek után Heinleint is megfigyelés alatt tartották, és fasisztának bélyegezték.  Heinlein több regényével is felborzolta a kedélyeket (ezek közé tartozik a magyarul is megjelent Angyali üdvözlet, illetve A Hold börtönében), talán épp ezért lett jóval sikeresebb az eladásokat tekintve Asimovnál és Clarke-nál.

Így csak egy módon állhattak hozzá az adaptáláshoz: a történet módosításával. A szereplők közül néhányat és a regény jövőbeli világának néhány elemét átvették,  majd gyúrtak belőle egy szatírát. A rendezői székben Paul Verhoeven ült, aki a Robotzsarut és a Total Recall – Az emlékmás című filmet is megcsinálta, jelentős kritikai elismerést zsebelve be értük. A szintén sikeres Elemi ösztönön és a nagyot bukott Showgirls-ön túljutva újra akciófilmet akart rendezni, ismét sci-fi környezetben. Heinlein műve már ekkor is bőven klasszikusnak számított, Verhoeven pedig úgy gondolta, hogy unalmas és depressziós, szóval néhány fejezet után becsukta. Ezek nem a legkedvezőbb feltételei a feldolgozásnak, az pedig még inkább rontja az összképet, hogy a rendező szánt szándékkal teljesen mást akart kihozni az alapanyagból. A célja egy társadalmi szatíra elkészítése volt, melyhez a főszereplő színészeket fiataloknak szóló tévésorozatokból és filmekből válogatták össze. A végeredményt a nézők 1997 novemberében láthatták először. Roppant vegyes és megosztó alkotásnak bizonyult.

A film hangulatosan indít. Propaganda reklámokat és tévéfelvételeket láthatunk, melyek röviden közlik velünk, milyen világba is nyertünk betekintést. A Klendathu-rendszerben élő rovarok ellen folytat az emberiség háborút, és igyekeznek minél több embert felszólítani, hogy lépjenek be a hadseregbe. Ezt követően szemtanúi leszünk egy tudósító véres halálának, majd egy évet ugrunk vissza. Egy iskolai órán találjuk magunkat, ahol szociológiát tanítanak a fiataloknak. Főhősünk, John Rico (Casper Van Dien) figyelmét jobban leköti a barátnőjével, Carmen Ibanezzel (Denise Richards) való flörtölés. Ők ketten, kiegészülve barátjukkal, Carl Jenkinsszel (Neil Patrick Harris) és a Ricóba titkon szerelmes Dizzy Floresszal (Dina Meyer) jelentkeznek a hadseregbe, hogy polgári jogokat szerezzenek. Rico legerősebb motivációját az adja, hogy nem akar elszakadni barátnőjétől. Mivel tanulmányi eredményei nem épp a legkimagaslóbbak, ezért nem követheti a lányt a pilóták világába, így a mobil erőkhöz csatlakozik. Jenkins kimagasló intelligenciája miatt a hírszerzéshez kerül, Dizzy pedig Rico mellé, hogy a fiú közelében maradhasson. Persze a történet nem csak ennyiből áll. Az emberiség ellenségei, az arachnidák támadást indítottak a Föld ellen, melynek eredményeképp Buenos Aires hamuvá ég, elpusztítva ezzel Rico családját és még több millió embert. Ez bosszúért kiállt, ezért a csillagközi gyalogság és a flotta megindul a Klendathu-rendszerbe, hogy kiirtsák a rovarokat. A történet tehát klisékből áll, és akadnak benne ki nem fejtett gondolatok és átgondolatlan jelenetek. Mégis azt kell írjam, hogy nem ok nélkül lett belőle kultuszfilm.

A szereplők közötti kapcsolat élővé teszi a filmet. Rico barátnője a fiú riválisa alá kerül beosztottnak, így az alapból féltékeny fiatalember elkerülhetetlenül összetűzésbe kerül a lányra szemet vető pilótával. Emellett megtapasztalja a felelősség súlyát is, amikor az ő döntése miatt veszti életét egy csapattársa az éles fegyverekkel való gyakorolás közben. Megtapasztalja a kudarc és a győzelem ízét egyaránt, és a film végére már felelősségteljes, érett férfiként vezeti  csapatát a harcba. Barátnőjébe továbbra is szerelmes marad, de tudja, hogy annak is meg van a maga helye és ideje; nem áldozhatja fel embereit csak azért, mert szőke herceget akar játszani.

Verhoeven joggal vonhatta le azt a következtetést, hogy a nézőknek „nem jött át” a szatíra jelleg, mert a visszajelzések alapján a kritikusok egy izgalmas, nagyon látványos, szórakoztató, néhol gusztustalan akció mozit láttak benne. A rendezőtől egyáltalán nem idegen a széttépett hullák és az oszló tetemek mutogatása, hiszen a Total Recall sem volt éppen vérmentes családi film. Az a jelenet például, amikor Ricóék behatolnak a romos bázisra, Verhoeven saját emlékeit jeleníti meg, aki látta Amszterdam lebombázását. A Starship Trooperst jelölték Oscar-díjra, valamint elnyert két Szaturnusz-díjat. Készült hozzá néhány filmes folytatás, volt egy népszerű animációs sorozata, videojátékok is készültek hozzá, de még egy animés feldolgozást is megélt, nem is beszélve a tervezett remakeről.

Röviden összefoglalva: a Csillagközi invázió egy nem tökéletes, de maradandó film, mely hasonlóan jelentős a military sci-fi filmek történetében, mint amilyen a regény az SF irodalomban. Most, hogy újra megjelenik magyarul a regény, a film megtekintése/újranézése is aktuálissá vált, így akiknek tetszik Heinlein világa, és el tudnak vonatkoztatni attól, hogy a film nem követi szorosan a regényt, mindenképp vessenek egy pillantást rá.