Az orosz film reneszánsza

Október 20-án mutatják be itthon Pavel Parhomenko 2013-as filmjét, ami Gagarin – Elsőként az űrben (Pervyy v kosmose) címmel tekinthető meg. Ennek kapcsán érdemes elmerülni kicsit a témában, ebben segíti az érdeklődőket ez a filmkritikával is megtámogatott bejegyzés.

Bár korábban is volt már kísérlet arra, hogy emléket állítsanak az első űrhajósnak, az űrrepülés 50. évfordulójára elkészített First Orbit inkább volt dokumentumfilm és tisztelgés, semmint szórakoztató játékfilm, ami egyben tanít is. Így tehát elég sokat kellett várni erre a filmre – és itt nemcsak az eredeti orosz premier óta eltelt három évre gondolok. Az utóbbi 10 évben ugyanis Oroszország mintha kezdené újra felfedezni, hogy van piacképes nemzeti-művészeti értéke, és ez nemcsak (világ)történelmükre vonatkozik, hanem mind irodalmi, mind filmművészeti értelemben is konkretizálható. Hogy néhány példát is említsek: a szovjet-orosz történelem bővelkedik olyan eseményekben, amelyeket az ebben a kultúrában amúgy is szokásos, sőt, elvárt nagy volumenű előadásokkal, filmekkel lehet a nézők elé tárni. A 60-as és 70-es évek rengeteg témát adaptált filmre ezek közül, sci-fi vonatkozásban elég csak Tarkovszkijra gondolni, de az új hullámból említhetnénk akár az Éjszakai őrséget (Nochnoy dozor, 2004), a Nappali őrséget (Dnevnoy dozor, 2006) vagy a Sztrugackij-fivérek által írt Lakott sziget dupla részes filmváltozatát (Obitaemyy ostrov, 2008). És most, ebben az új, mozgóképi reneszánszban az oroszok újfent hozzá mernek nyúlni nemzeti történelmük még olyan megosztó eseményeihez is, mint a szevasztopoli csata (Bitva za Sevastopol, 2015), vagy jelen esetben az eddig még  meg nem filmesített Gagarin életrajz. Bár, hogy némileg korrigáljam magam, figyelembe illene venni a hiány okaként egy fontos szempontot is, ez pedig a múlt szelleme.

Jaroszlav Zsalnyin a fillmben

A hidegháború kellős közepén teljesen természetes volt mind a keleti (szovjet), mind a nyugati („amerikabarát”) államok részéről, hogy eltitkolni igyekeztek tudományos eredményeiket, ill. kudarcaikat. Ez nekünk, kik már abban a korban élünk, ahol a nemzetek megosztják, sőt, kijavítják egymás tudományos munkáit (főképp a nemzetköziesedett világűrben) némileg érthetetlen, és okod adhatna a kételkedésre is akár. Az Egyesült Államok a 60-as évek elején a polgárjogi törvények meghozatala mellett feminista kérdésekkel is erőteljesen küzdött (talán épp ezért sokan nem tudják, hogy volt amerikai női űrhajós csoport is, aminek tagjaiból mégsem repült később soha senki), a Mercury-asztronauták nyílt szerepeltetése ezért politikai propaganda-fogásként is értelmezhető, hiszen elvonta a figyelmet más problémákról.

A Szovjetunió ezzel szemben csendben, szigorú titoktartás mellett válogatta össze és készítette fel első űrhajós-csapatát, megelőzve eredményességben a rivális amerikaiakat. Számos blog, weboldal, rejtélygyűjtő magazin foglalkozik az itt gyökeredző összeesküvés-elméletekkel, és épp e titokzatosság vagy épp propagandaszagú szenzáció szülte meg a máig népszerű, buta kérdéseket az űrbéli elsőségtől kezdve a holdraszállás megkérdőjelezéséig. Én azt mondom, ne üljünk fel ezeknek a bugyuta konteóknak.  És ezt mondja a magára talált orosz filmszakma is akkor, amikor bőven a korszak után, hatvan évvel később megfilmesíti azt, amiről maga Gagarin is írt már életrajzi regényében, amit családtagjai azóta is minden interjú alatt elmesélnek, és amit a rendszerváltozáson átesett szovjet-orosz államban végzett  kutatások alkalmával amerikai történészek is megállapítottak, elismertek: hogy gondos mérlegelés, kiválasztás, kiképzés után Jurij Alekszejevics Gagarin volt az első humán, aki rövid utazást tett a világűrbe, és onnan vissza is tért a Földre.

“Egész életem egyetlen, nagyszerű pillanatnak tűnik most.”

Jurij Gagarin egyik elhíresült fotója

Maga a film szintén követi a Gagarin-életrajzból ismert történetet: a II. világháború alatt nélkülöző család nyomorúságát, a háború utáni vidéki-paraszti élet mindennapjait a gyermek szemével, egy katonai karrier első lépéseit egészen a családalapításig és az űrhajós-kiképzésig, hogy aztán az egész életmű kiteljesedjen egyetlen, nagyszerű pillanatban.  Viszont a történetvezetés nem ennyire lineáris, a rendező rögtön a lényeggel indít, hiszen a nézők erre kíváncsiak, ezt akarják látni: hogyan történt? Milyen volt a rakéta, az űrhajó, milyen lehetett az űrben lebegni, elsőként tekinteni a Földre. Nyilván Gagarin őrnagy is milliószor megkapta ezeket a kérdéseket világjáró sajtókörútjain, és az érdeklődés máig nem csitult el, éljünk bár a Nemzetközi Űrállomás korában, a Mars felé kacsingatva. Éppen ezért, ötletes megoldásként a múlt eseményeit, mindazt, ami egy 26 éves fiatalember életének csúcspontjához vezetett, hosszabb-rövideb flashback-ekkel láttatják. Személy szerint én nem örülök, hogy az izgalmas űrutazási jelenetek meg vannak szakítva egy-egy visszaemlékezéssel, ám értem azt a rendezői szándékot, amellyel megpróbálja közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz az űrhajós-pilótában végbemenő számvetést az élettel. Ez lehet akár egy jelképes életfilm is, amelyről a halálból visszatértek mesélnek, de lehet emocionális hullámvasút is – mindenki döntse el magában.

Archív felvételen Gagarin főhadnagy az űrutazás előtt

Látványvilág szempontjából nem lehet okunk panaszra, hiszen nemcsak a szép utómunkák és az effektek dominálnak, hanem az apró részletek is alapos kidolgozottságot mutatnak, kezdve a korhű ruházatokon át Gagarin egyik elhíresült fotójáig a virágvásárlás után, egészen a Vosztok belsejének pontos megjelenítéséig. Utóbbi természetesen nem véletlen, az eredeti kapszula ma is bárki számára megtekinthető a moszkvai Űrhajózási Múzeumban. A pontosságra való törekvés egészen a szereplőválogatásra is kiterjedt, több színész például egy-egy történelmi alakkal való hasonlatossága miatt juthatott hozzá a szerephez, a Gagarint alakító Jaroszlav Zsalnyin pedig pontosan annyi idős volt a forgatás alatt, mint híres megformált karaktere az űrutazás idején. Szorgos színészként olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy még az egyik családi jelenetben látható korabeli babapólyázási gyakorlatot is elsajátította. Nem lehetett kisebb feladat az archív felvételekről ismert eredeti figurák mozgásának leutánozása sem, a szájba adott cukorkás jelenettől kezdve az eredeti felvételekről ismert párbeszédek újraismétléséig.

Jelenet a filmből

A film pont ott áll meg, ahol kell, nem törekszik rá, hogy az esemény utóhatásait is taglalja. Kifejezetten jónak tartom, hogy az utolsó perceket nem játszatták el a színészekkel, hanem viszont láthatjuk azt az ikont, aki maga is minden bizonnyal büszke lenne erre a filmre, ha még köztünk lenne. Jurij emlékezetes pillanata immár valamennyi földi ember közös kincse.

Jelena Gagarina az édesapjáról készült film orosz bemutatóján