Videojátékokból filmek: miért nem lettek sikeresek?

Olyan korszakban élünk most, amelyben az eredetiség egyre ritkábban fordul elő. Cikkeinkben sokszor írtunk már a valamilyen formában adaptált filmekről, sorozatokról. A leggyakoribb az egyes könyveket át-és feldolgozó művek, gondoljunk csak a népszerű Trónok Harca sorozatra, vagy ha már kisképernyőnél tartunk, akkor az egyedileg átdolgozott Hannibal szériára, ami a harmadik évad után nem is kap folytatást. Persze a mozivászon sem menekülhetett, de kiemelném, hogy egy könyvből készült film nem mai dolog. Csupán mára felszaporodtak a számok. Ott vannak az egyértelmű kasszasikerek, mint amilyen a Harry Potter mind a hét+egy része volt, a Gyűrűk Ura, Hobbit-széria, s az ifjúsági regényből filmre vitt Éhezők viadala, mely befejező részét novembertől játszák a mozik (csak néhány példa a kismillió közül). Idén már láthattuk a Marsiból készült Mentőexpedíciót Matt Damon főszereplésével, de előfordulnak olyan filmek is, amelyekről nem is tudtuk, hogy már valaki papírra vetett – csak ha később utánanéztünk. Például én sokáig nem tudtam, hogy a Ben Affleck és Rosamund Pike thriller-drámája, a Holtodiglan előtte már regényként a könyvesboltok polcait nyomta. És belekezdhetnék véges végtelen felsorolásokba, de akkor sosem érhetnénk a cikk végére.

Van egy vékonyabb vonal az adaptációk soraiban, amelyek eddig alig sültek el jól, de a modern technika és az elkötelezett filmkészítő brigádok ezen változtatni akarnak. A videojátékok térhódítása elképesztő ütemben zajlik. Az eladások újabb és újabb rekordokat döntögetnek, ezzel sokszor egyenes arányban van a ráköltött dollármennyiség is. Példának okáért a 2013-es év talán leginkább várt játéka, a Grand Theft Auto szériájának ötödik része minden várakozást felülmúlt. A játék fejlesztése és marketingje összesen 265 millió (!) dollárba került, amit egyes filmes büdzsék sem engedhetnek meg maguknak. Ezzel szemben az eladások még hihetetlenebb számokat produkáltak. Az első 24 órában több, mint 11 millió példány kelt el, ami nagyjából 800 millió dolláros bevételt jelent. 2015 augusztusára, beleszámítva az új-generációs platformok és PC-s eladásokat is, nagyjából 54 millió darab kelt el a játékból. 2014-re már megvolt a 2 milliárd dolláros bevétel.

Ez csak egy szemléltető példa volt arra, hogy a hollywood-i közegbe mostanra a játékok világából is meríteni kell, ha már adaptálásról esik szó. A GTA film megvalósítására még várni kell (ha lesz egyáltalán), azonban a fejlesztés körülményeiről készítenek egy dokumentumfilmet Daniel Radcliffe főszereplésével.

Azonban készítettek már mozifilmeket, – nem is egyet – videojátékcímekből. Bár ne tették volna. Ha ezekkel az volt a céljuk, hogy népszerűsítsenek egyes programokat, akkor nagyot bukhattak (eladások terén és kritikák terén szintúgy), mert ez inkább elijesztette a közönséget. Jogosan merülhetett fel a kérdés: ha ilyen a film, milyen lehet a játék?

A próbálkozások nagyjából egytől egyig kudarcba fulladtak, és hirtelen sosem tudtuk kit kell hibáztatni. A játékfejlesztőket? A marketingeseket? A film készítőit? A nézői elvárásokat? Valahol mindenki hibás, de egy játékból filmet kreálni kiváltképp nehéz dolog.

Talán nehezebb is lehet, mint könyvből. A könyv lapjain szereplő leírásokat, karaktereket, belső gondolatait hihetetlen nehéz úgy vászonra vinni, hogy az megfeleljen a nézőnek is – akinek már van egy gondosan felépített elképzelése az agyában. Kérdezhetnénk, akkor mi a nehéz egy játékadaptációban? Ott vannak a karakterek, csak le kell másolni őket. Azonban ez sem könnyű falat: az tény, hogy magunk előtt látjuk az adott szereplőt egy mások kezei által megalkotott pixelhalmazban, de egy valódi, húsvér színész egyes fantáziaszült kosztümben, helyzetben, közegben nagyon rosszul tud kinézni. El kell találni a mértékeket, miből mennyi kell: mennyi maradjon meg a játékhoz hasonlatos animált részekből, és hogyan adagolják az élőszereplős részeket. A technika sem feltétlenül állhatott a készítők szolgálatára, így végképp nehezen lehet maradandót alkotni. Egy kicsit talán mindig idegen marad egy ismert játék után annak moziváltozatát megnézni, bármennyire is legyen az sikeres.

És van még egy, inkább pszichológiai folyamat. Egyes játékokban a főszereplő karakterével hosszú és sok órát eltöltünk. Betéve tudjuk egysoros monológjait, sőt még azonosulunk is velük. Szinte magunknak érezzük a karakter gondolatait, mozdulatait, stb. Szó szerint beleéljük magunkat az adott körülményekbe, eggyé válunk a szereplővel, kötődünk hozzá.

Hogy példát is említsek, akkor a Perzsia hercegét (Prince of Persia) hoznám fel. Lényegében alig volt köze az egész filmnek ahhoz az élményhez, amit gyerekként átélhetett bármelyik játékos. Itt nem az első Prince of Persia-ra gondolok, még 1989-ből, hanem a 2003-as Sands Of Time-ra és az azt követő részekre, a Ubisoft gondozásában. Új játékélményt nyújtott, rengeteget kellett gondolkozni, és remek sztorival is dolgozott. Majd kiadták 2010-ben a Prince of Persia: Az idő homokja filmet, ami az IMDb-n méltatlan 6,6-os értékelést kapott. Azért tartom méltatlannak, mert sok az a pontszám; jóval kevesebbet érdemelne. Jake Gyllenhaal munkásságát csillogó szemmel követem, de ez a film nagyon nem találta el a hangulatot. Még egyszerű kalandfilmnek sem aratott sikert. Majd a játékot fejlesztő Ubisoft cég 2010-ben kiadta a Forgotten Sands alcímű PoP részt, ami már játékként sem állta meg igazán a helyét, és erősen hajazni szeretett volna a film hangulatára. És így fuccsolt be egy borzasztóan remek cím. Nem állítom, hogy a film volt minden jó elrontója, de nem volt előnyös a Prince of Persia jövőjét nézve, annyi biztos.

Ám, hogy ne maradjunk pozitív példa nélkül, ott volt a japán KONAMI fejlesztésű Silent Hill feldolgozás 2006-ban. Néhány hibája ellenére egy igazán élvezhető film volt. Megvolt az az atmoszféra, amit az ember elvárt egy ilyen műtől. Ez már nem mondható el a második részről, a Silent Hill: Revelation-ről. Rossznak nem volt rossz, de mégis olyan üresen álltam fel, mikor vége lett, hogy másnapra már el is felejtettem, hogy valaha létezett.

Szintén horror szcénában, szintén japán felmenőkkel rendelkező filmnél maradunk. Ez a Kaptár, vagyis a Resident Evil. Nem is tudom észben tartani mennyi epizóddal rendelkezik a Capcom-os horror, és hogy azok milyen kapcsolatban vannak egymással. 1996-tól egészen napjainkig érkeznek számozott és számozatlan játékok mindenféle platformra. 2002-ben viszont elkezdtek egy többrészes filmsorozatot is, ami, nos… nem futott be fényes karriert. Az első rész fergetegesre sikerült. Látványos volt, értelmes sztorival, a karakterekre sem akadt panasz, és hozzá kell tenni, akkoriban a zombi-kultusz nem volt olyan kifejlett, mint most. Manapság már velük kelünk, és velük alszunk. Millió játék, film, sorozat, könyv, bármi foglalkozik az élőhalott agyevőkkel, akik így vagy úgy váltak vérszomjas porhüvellyé. A Resident Evil a mintapéldája volt a jó akció-horrornak. Aztán jött a második rész, ahol már nem volt őszinte a mosolyunk, majd a harmadiktól teljesen elvesztettük a fonalat. Legutóbb 2012-ben jelent meg a Resident Evil: Retribution, amit bevallom, már meg sem néztem. 2017-re ígérik az új részt, The Final Chapter címmel, meglátjuk mi sül ki belőle.

Most nem emlékezünk meg a szintén jól induló, majd teljesen ellaposodó Tomb Raider filmekről, vagy a borzasztóan röhejesre sikerült Hitman-ről (mindkettőről).

Ugorjunk most az időben, egészen 2014-ig, mikor igazán felbőgtek a motorok. Több, mint egy évtizede gyártják a lassan unásig elcsépelt Halálos iramban (Fast & Furious) szériát, ami csupán annyi változtatást kap, hogy újak benne az autók. Tudom, iszonyatosan nagy rajongótábora van a sorozatnak, de nálam a Tokyo hajszánál kiégett a nagyon halálos iram. Ezzel szemben a videojáték piac meghatározó eleme a már 1994-től futó Need For Speed széria, ami szintén az évek során szomorú sorsra jutott. Nem tett jót az évenkénti új megjelenés, ami már a csömör felé hajtotta a lelkes játékosokat és a grafikai változásokon kívül semmi újjal nem kecsegtettek. Hogy miért hoztam fel e két címet egyszerre? Számos vita zajlik, zajlott arról, hogy melyik nyúlt melyiktől. Az NFS aranykorát nagyjából a Carbon című részig emlegetik, aminek hangulata, fő motívuma (kanyon-driftek) szinte teljesen megegyezik a Halálos Iramban: Tokyo-hajszáéval. Mindkettő 2006-ban jelent meg. Előtte pedig az Underground részek tuningélménye és éjszakai benzingőzös versenyei voltak hasonszőrűek a Halálos iramban első két részével.

Örök kérdés marad, ki volt a ludas, de számomra mindig a Halálos iramban első három része volt az igazi Need For Speed moizélmény. Utána a filmsorozat átcsapott valamibe, amit már nem is próbálok megérteni. A fizikával, gravitációval dacoló versenyautók és sofőrjei mondvacsinált indokokkal „még utoljára volán mögé ülnek, és elkövetnek valami illegálisat a jobb cél érdekében”. A hetedik rész befejezése előtt a filmek főszereplője, Paul Walker tragikus autóbalesetben életét vesztette, így a mozi végére az öccsének arcára CGI-al vetítették rá a halott fivér arcát. Azóta Walkert folyamatosan magasztalják, és emlékéül készítik a soron következő, nyolcadik epizódot.

Visszatérve a Need For Speed szériájához, 2014-ben elérkezettnek tartották, hogy elkészítsenek egy egész estés mozifilmet, ami a címet viseli. Hogy miért? Nem tudni. A sztori nem sokban különbözik egy átlagos Halálos iramban filmétől, talán csak az autók mások. Ezt sem mondanám kiváltképp rossz mozinak, de viselhette volna nyugodt szívvel a Halálos Iramban címet, nem volt semmi, amiért azt mondhattuk volna rá, hogy „ez igen, ez egy igazi Need For Speed élmény”.

Végezetül említenék néhány sort az elkövetkező játék-adaptált filmekről, amiket már hatalmas várakozások öveznek, és reménykedni szeretnék én is, hogy sikerre viszik a címeket.

Az egyik említésre méltó cím nem más, mint a világhírű stratégiai játékból online-szerepjátékká avanzsált Warcraft. Nem is tudom, talán nagyjából egy évtizede várunk egy ütős Warcraft filmre. A harmadik rész még stratégiai zsánerű volt, de az átvezető videók nagyon látványosak voltak. Akkor már megfogalmazódott a rajongókban, hogy kéne egy film, ami majd bemutatja Azeroth világát. Majd a World Of Warcraft térhódításával ez csak tovább fokozódott. Már mindenki rajongói-teóriákat gyártott, és pletykált boldog-boldogtalan, hogy érkezik a film. Azonban a pletykáknak vége, a forgatás már zajlik, 2016-ban láthatjuk is a mozikban, hogyan feszülnek egymásnak a Horda és az Alliance frakciók főbb karakterei. Nagyon várjuk, és nagyon erősen szurkolunk annak, hogy a Legendary valami igazán ütőset rakjon a nézők elé. A technika adott, a sztori adott, mi sülhet ki rosszul? (… sok minden)

Szintén 2016 várományos mozija lesz a kanadai Ubisoft által dédelgetett Assassin’s Creed sorozatból készülő film. (Zárójelben jegyezném itt meg, hogy a Prince Of Persia is a Ubisoft nevéhez fűződik, szóval félve merek reménykedni.) A Ubi egy ideje valahogy nincs a topon. Játékait rettentő hibásan adják ki, hatalmas javításokkal igyekeznek foltozgatni az elő-elő bukkanó bugokat. Az sem segít rajtuk, hogy az ígéretes, és zseniális Assassin’s Creed széria évente ontja magából az új címeket. Az újítások mértéke minimális lett a kiadott részek növekedésével. A helyszín és a főkarakter változik, a sztori pedig sekélyessé válik az idő múlásával. A fejlődés elképesztő volt az első epizódtól a harmadik számozott folytatásig , mind játékmenet, mind történet szempontjából. Tökéletesen felépített jelen és korabeli időszálakkal, nem kevés kulturális, történelmi és vallási okítással teletűzdelt kalandjáték volt. Mostanra egy tripla A-s cím, ami fejlett grafikai élményt ígér, egyre nagyobb bejárható tereket, és remek cselekményt. Sajnos egy egyszerű játékos már nem igen tehet szert az újabb részekre, hiszen vagy egy új generációs konzol szükséges hozzá, vagy egy folyamatosan fejlesztést igénylő asztali gép, ami szintén nem olcsó mulatság.

Ismét kanyarodjunk vissza a filmhez, aminek a főszerepét Michael Fassbender alakítja majd. Az elhamarkodott pletykákkal ellentétben nem a meglévő történetet dolgozzák fel, hanem egy teljesen új szereplő szemszögéből mutatják be az AC univerzumát. Egyelőre nem sokat lehet tudni, de a kiszivárgott forgatási képek ígéretesnek tűnnek. Azonban ez még korántsem garantálja a film sikerességét, de remélhetőleg a Ubisoft tanult eddigi hibáiból, és nem egy félkész, hibás terméket hoznak napvilágra, és kielégíthetik az egyébként hatalmas rajongótáboruk minden igényét egy izgalmas, és érdekes kalandfilmmel, aminek a főszereplője egy igazi orgyilkos lesz.

És reméljük a film után nem készül egy Assassin’s Creed: The Movie – The Videogame játék, de ezt sajnos elképzelhetőnek tartom.