Galaktika Magazin február: Szabadság és halhatatlanság – mit kezdünk velük, ha egyszer valóban a kezünkbe kerülnek?
Egy fénynap. Ennyit halad a fény egyetlen nap alatt. A Voyager–1 űrszondapedig fél évszázadnyi magányos utazás után lassan elér egy olyan pontot, ahol már szinte felfoghatatlan távolság választja el a Földtől. A februári Galaktika szerkesztői előszava ezen a ponton nyitja meg a lapszámot: azon a távoli határvidéken, ahol az emberi kíváncsiság és alkotóvágy már túllépett a mérhetőn, és ahol a távolságot már nem kilométerekben, hanem években és bátorságban mérjük.
A Galaktika Magazin legfrissebb száma azonban nem csak a csillagközi távolságokról szól. Két különösen erős írás egymással párbeszédben teszi fel a kérdést: mi történik, ha a szabadság nem adottság, hanem kiváltság? És mi történik, ha egyszer valóban legyőzzük a halált?
A lapszám mint mindig, most is gazdag és sokszínű, kortárs és klasszikus szerzők, tudományos írások, képregény, kulturális rovatok.
Mit találhatsz még a számban?
Novellák a határvidékről – élet, halál, identitás,valamint írások tudomány, jövő, gondolatkísérletek témában.
Bernd Ulbrich: Az évforduló (befejező rész)
A folytatásos történet befejezése méltó módon zárja a korábban megkezdett feszültséget. Ulbrich történészei megfejtik az expedíció rejtélyét, és a megfejtés messze ható következményekkel jár.
Ulbrich mellett Szalóki Viktória, Jan Neruda, Naomi Kritzer, Királyházi Csaba, Jack Dann, John Wiswell, Porkoláb Ádám írásai garantálják a minőséget.
A magazin XL-változatában „a másik” Beljajevnek, Szergejnek a regénye olvasható Samuel Pingle-ről, egy kalandvágyó brit fiatalemberről, aki utazásai során megismerkedik egy megszállott víruskutatóval, és a legkülönösebb felfedezéseknek lesz részese – egy régi mestertől újra felfedezett kaland, amelyhez a lapszám végén Zsoldos Endre külön cikkben ad háttérmagyarázatot.
És két különös történet, amelyek nagyon erős gondolati tengelyt adnak ennek a számnak.
Naomi Kritzer: A szabadság lánya
Naomi Kritzer a kortárs amerikai sci-fi egyik markáns hangja, Hugo-díjas szerző. Írásai gyakran társadalmi kérdéseket vizsgálnak – nem elvont módon, hanem hús-vér karaktereken keresztül.
A szabadság lánya nem hangos, nem látványos világépítéssel dolgozik. Sokkal inkább azzal a finom, de egyre feszültebb kérdéssel: mit jelent a szabadság egy olyan rendszerben, ahol minden döntésnek ára van? Hol kezdődik az autonómia, és hol válik illúzióvá?
A történet nem kínál egyszerű válaszokat. Inkább arra sarkall minket, hogy magunk találjuk meg azokat – és gondolkodjunk el rajta.
Olvass bele – Naomi Kritzer: A szabadság lánya
„Mutassa azt a szandált!” – mondtam.
Debbie felém nyújtott egy pár strasszal kivert, magas sarkú, 41-es bőrszíjas lábbelit. Egész délután ajtókon kopogtattam, pont ilyen szandált keresve egy rosai nőnek.
– A húgom neve Lynn Miller – fűzte hozzá Debbie. – Három hete tűnt el.
Egy csapásra lejöttem az életről. Az én munkám megtalálni dolgokat, de ez többnyire annyit tesz, hogy készséges eladókat hozok össze érdeklődő vevőkkel. Így eredtem a szandál nyomába is. Egy embert fölkutatni egészen más, veszedelmes leosztás.
A tengertelep azonban nem valami nagy, szóval hacsak nem esett be a vízbe és nem fulladt meg…
Elővettem a bizgentyűmet, és jegyzetelni kezdtem.
– Jól van – bólintottam, és bepötyögtem a nevet. – Mit tud még mondani róla?
– Mindketten vendégmunkások vagyunk – kezdte Debbie, de ezt már sejtettem. – Tartozásokat kell letudnunk – tette hozzá, ugyanolyan semmitmondóan. – A hitelezőnk Dennis Gibbon, a fickó, akié a Gibbon Étkezde. Én máshol dolgozom takarítóként, Lynn az étkezdében mosogat. Mosogatott, úgy értem. Már nincs ott.
Apámmal rendszeresen menüztünk a Gibbonban, szóval az ügy talán mégis egyszerűbb lesz, mint gondoltam. Megint bólintottam, a folytatásra várva.
– Három héttel ezelőtt Lynn lebetegedett, és kimaradt a munkából. Ha nem jár be, nem kap pénzt, szóval két hete elmulasztott egy törlesztési határidőt. Elment beszélni Gibbonnal… ami azt illeti, inkább kölcsönt akart kérni egy orvosi vizsgálatra. Azóta nem került elő.
– Megkérdezte Gibbontól, mi történt?
– Nem áll szóba velem.
– Van a húgáról képe?
Volt, egy amerikai útlevélbe ragasztva. A bizgentyűmmel lefotóztam a lapot.
– Mi lenne az ön számára kielégítő végeredmény? – kérdeztem. – Gondolom, ha visszajönnék, és azt mondanám: „Láttam őt, jól van, kérem a szandált”, az nem lenne elég.
– Hozhatna tőle valami üzenetet. Fölismerném a kézírását.
– Rendben – mondtam. – Meglátom, mit tehetek.
Én a Minen élek, ami az Új-Minerva rövidítése. Ez egy tengertelep a Csendes-óceánon, 220 mérföldre nyugatra a kaliforniai Los Angelestől. A telep alapvetően egy mesterséges szigetekből álló csoport, melyet lehorgonyoztak, itt-ott hozzátoldva egy-egy levitézlett turistahajót és teherszállítót. A Min az egésznek csak egy része. Ott van még a Lib, a Rosa, a Pete, a Sal és az Amsteldam, mindegyik külön kis miniállam saját törvényekkel (kivéve Libet, ahol nem léteznek törvények, hiszen éppen ez a lényege).
A tengertelepeket olyan emberek építették, akik több szabadságra vágytak, és kevesebb közigazgatásra (a Lib esetében jóval kevesebbre), mint amennyiben bármelyik hagyományos államban részük lehetett. És mivel minden létező sziget valakinek már a tulajdonában volt, hát megépítették a sajátjaikat. Ennek immár negyvenkilenc éve. Apám és én négyéves koromban költöztünk a Minre, anyám halála után. Most tizenhat vagyok.
Valami melót akartam, de nem nagyon akadt. A legtöbb állásajánlat igazi felnőtteket keresett, lehetőleg PhD-vel. Az alja melókra, mint a takarítás meg a mosogatás, inkább vendégmunkásokat alkalmaztak, mert azok olcsóbbak és megbízhatóbbak.
A vendégmunkások nem rendelkeznek polgárjogokkal – ha polgárrá akarsz válni, részesedést kell venned, márpedig azt nem adják olcsón. A legtöbben, akik elegendő tőke nélkül jönnek a részesedés-vásárláshoz, már az ideutat sem tudják kicsengetni, úgyhogy hitelt vesznek föl, amit aztán a melójukkal törlesztenek.
Végül a Gezemicében találtam állást. Az egy vegyesbolt, és egy Jamie nevű fazoné. Ő arra alkalmazott, hogy találjak meg dolgokat. Ez a meló a tengertelep egy sajátosságából ered: az embereknek sok zsetonjuk van (legalábbis a részesedés-tulajdonosoknak – a vendégmunkásoknak nem igazán), de ezzel együtt egy csomó mindent nem tudnak csak úgy megvenni.
Úgy értem, LA-ben fogod magad, és bemész egy boltba, de innen az egy hosszú hajó- vagy egy méregdrága repülőútnyira van, ráadásul belépni az USA területére elég macerás. Elméletben persze rendelhetsz online, de csak pár helyről szállítanak ki ide, teszem azt, egy darab pamut párnahuzatot, és ha igen, az egy örökkévalóságig tart, no meg csilliárdokba kerül. A legtöbb telepi pedig pont azért él itt, mert nem szívesen vacakol az adófizetéssel.
Ugyanakkor nagyjából huszonkétezer ember él a tengertelepen állandó jelleggel – mint az apám meg én –, és időnként szükségünk van egy s másra. Rengeteg a turista is, főleg Amsteldamban, akik többnyire hoznak magukkal ezt-azt eladni vagy elcserélni.
De mondjuk azt, hogy valami igazán konkrét dologra fáj a fogad: egy M-es méretű, fekete fürdőruhára. Boltból nincs sok itt, és könnyen lehet, hogy nincs is nekik ez a cikk raktáron. Nagy valószínűséggel akad azonban a telepen valaki, akinek van ilyenje, és hajlandó is megválni tőle a megfelelő vételárért – vagy esetleg elcseréli kellő ellenszolgáltatás fejében.
Na, ez az én melóm: megtalálni a keresett cuccot, és kideríteni, mit akar az eladó cserébe.
Előkerítettem már azt a bizonyos M-es, fekete bikinit, de egy doboznyi Fehér Mósusz illatú sampont is, sőt egy adott márkájú cumit is egy babának. Nem beszélve a palack flancos single malt skót whiskyről (ez kivételesen egészen egyszerűnek bizonyult, mert a turisták szívesen hoznak magukkal drága piákat üzletelési céllal, hiszen az összes útikönyv ezt sulykolja), vagy a pár zafírcsepp fülbevalóról a hozzá passzoló ajándékdobozzal.
A bőrszíjas-strasszos, 41-es női szandál volt eddig a legkeményebb dió, de most végre azt is lenyomoztam. Épp csak meg kellett találnom érte Lynnt, és hozni tőle egy levelet azzal a tartalommal, hogy minden rendben van vele.
Gibbon Étkezdéjében kezdtem.
A legtöbb telepi lakásnak nincs teljes értékű konyhája. Aki meleget akar enni, az befizet egy kifőzdébe. Vannak igazán flancosak, ahol tucatnyi növesztő tartályban fejlődnek a húsok, és bármit elkészítenek a marhasülttől az emun át a homárig. Aztán vannak az egyszerűbbek: egy tartállyal, ahol csak marhát kapsz, de annak is leginkább halíze van, mert sose tisztítják a berendezést.
Gibbon lebuja nem a legrosszabb, de nem is a legmenőbb. Felszolgál friss zöldségeket, de semmi túl egzotikusat, és legtöbb este három különböző hús közül választhatsz. Ablak azonban nincs nála. Apának van ablaka az otthoni dolgozószobáján, szóval azt mondja, nem fizet többet azért, hogy kilátás is járjon a kajájához. Különösen, mivel az esetek felében csak elhozatja azt, és munka közben lapátolja magába.
Folytatás a magazinban
Szalóki Viktória: Legyőztük a halált
Ha Kritzer a szabadság természetét vizsgálja, Szalóki Viktória ennél is radikálisabb kérdést tesz fel: mi történik, ha egyszer nem kell meghalnunk?
A halhatatlanság a sci-fi egyik legősibb témája, olvastunk már róla Clarke-nál, Asimovnál vagy Silverbergnél.
De a kérdés nem az, hogy technikailag megoldható-e, hanem az, hogy emberileg mit jelentene.
Szalóki írása nem pusztán ötletfelvetés. Inkább gondolati kísérlet, amely az olvasót is bevonja. Nem csak elmesél, hanem kérdez.
Olvass bele – Szalóki Viktória: Legyőztük a halált
Budapest, 2037
Szabó Ádám a laptopját bámulta. A képernyő jobb felén egy szimuláció adatai sorakoztak, a bal oldalán az egyetemi tanévnyitó élő köz-vetítését nézte. A rektor arról beszélt, hogy az egyetemek szellemisége a legmodernebb technikát és tudományt a hagyománytisztelettel ötvözi. Ádám fintorgott. Úgy sejtette, ezt a mondatot még hallani fogja majd, amikor szóvá teszi, hogy a tanszék ódon nyílászáróit csak átfestették a nyári szünet alatt a korábban megígért csere helyett.
Ádám a szobában álló másik íróasztalra sandított, ahol egy mosatlan kávéscsésze árválkodott. Dóra már fél órája elment. Azt mondta, hogy ma már nem jön vissza. Nagyot sóhajtott, és elindította a laptop képernyőjének másik felét elfoglaló szimulációt.
Egyszer már lefuttatta, és meglepő eredményt kapott. A szimuláció igazolta sejtését.
Nem mert azonban még örülni. Egy ilyen szokatlan ötlet csak akkor kaphat figyelmet, ha a tesztek megismételhetőek. Görcsbe rándult gyomorral bámulta a feliratot, miszerint az eredmény három óra harminchat perc múlva várható.
Nyílt az ajtó. Ádám gyors mozdulattal le-csukta a laptopot.
Dóra lépett be, fölényes mosollyal az arcán. Közelebb lépett, megfogta a laptop sarkát, mintha fel akarná nyitni. Ádám rátette a gép tetejére a tenyerét.
– Nem tudom, hogy miben mesterkedsz – mondta Dóra. Kisimított egy fekete hajtincset a homlokából. – Nem is érdekel. Azt viszont tudom, hogy augusztusban valami maszek melóra használtad az elektronmikroszkópot. Hiányzik egy publikációm, hogy megpályázhassam az indiai ösztöndíjat.
Vegyél be társszerzőnek a következő cikkedbe, és akkor nem szólok senkinek.
Ádám végigmérte a lányt.
– Gondolkodom. Két napig – felelte. Dóra vállat vont, és kiment.
Ádám felnyitotta a laptopot, és a kijelzőre nézett. Még három óra és harmincegy perc.
Ujjaival dobolt az asztalon.
Félóra múlva felállt, és főzött egy kávét.
Az utolsó pár percben már képtelen volt ülve maradni. Járkált.
A képernyőn megjelent a szimuláció eredménye.
Ádám a levegőbe bokszolt. Körbejárt a szobában, majd ismét megnézte, mintha nem hinné el, hogy jól látta.
Majd megnézte még egyszer.
Nagyot sóhajtott, és lerogyott a székbe. Ki akarta élvezni a pillanatot. Akart még két per-cet, mielőtt dönt. Két lehetősége volt.
Ha felteszi az eredményeket a labor zárt csoportjába, attól kezdve indul a vita és a gratulációk áradata. Óriási hírnevet és némi pénzt szerez majd azzal, hogy publikálja eredményeit a legrangosabb szaklapokban, tíz év múlva Nobel-díjat kap és húsz év múlva bekerül a tudománytörténet oktatásának általános iskolai tananyagába.
Vagy lepaktál egy gyógyszergyárral, neve csak a legszűkebb szakmai körökben lesz is-mert, de mérhetetlenül meggazdagszik.
Új oldalról közelítette meg az öregedés problémáját. Az osztódásra képes egysejtűek nem öregszenek.
A Hold túlsó oldala, 2037
A zynsethy faj felderítője lefuttatta az utolsó ellenőrzést űrhajóján. Végre saját testében lehetett, és nem kellett négy végtaggal meg egy fejjel rendelkező földlakónak álcáznia magát. Befejezte a szomszédos bolygón fejlődő civilizáció értékelését. Ígéretesnek találta, amit
megtudott. A szén és nitrogén alapú életformák némiképp átalakították bolygójuk felszínét, de még nem mérgezték meg visszafordít-hatatlanul világukat. Gondolkodásuk lassú és korlátolt volt, de fejleszthetőnek tűnt. Hivatalos kapcsolatfelvételt nem kezdeményezett, de megjelent párszor a földlakók között, hogy tesztelje együttműködési készségüket. Gyorsan felismerte, hogy félnek a haláltól, és az örök élet ígéretével motiválhatók. Ez jó alapot jelenthet a második hullámban érkező fejlesztők munkájához.
Elültette gondolkodásukban a környezetvédelem és a tolerancia mémjét, a mélytengeri moszatok genomjában pedig az üvegházhatásért felelős gázokat bontó anyagcsereutak génjeit. Úgy vélte, most már nyugodtan magukra hagyhatja őket, amíg kiugrik a galaxis szélére jelentést tenni. Alig ötszázszor kerüli meg a kék bolygó a napját, mire visszaér. Itt túl nagy volt az anyagsűrűség az intergalaktikus adáshoz.
Megérintette a kezelőpanelt, és jóleső nosztalgiával élte át, ahogy térugrást meg-előző gyorsulás a székéhez nyomta. A nyílt űrben jelentést tett, majd elégedetten vette le harmadik fejéről a kommunikációs sisakot. Az anyabolygó visszaigazolta, hogy fogadták az adást.
St. Louis, 2045
Az ajtón a GenTechMed logójával díszített tábla hirdette, hogy ez a marketingigazgató irodája. Adam Szabo kopogás nélkül nyitott be rajta.
– Nem dobhatod még piacra – mondta.
– A mesterségesen kiváltott osztódásnál túl sok a másolási hiba. A javítóenzimek nem bírnak vele.
Az asztalnál üldögélő fekete bőrű férfi rá-mosolygott, megvillantva hibátlan fogsorát. Lesöpört egy Adam számára láthatatlan porszemet a méretre készült, szürke öltönyéről.
