Előrendelhető – Várható megjelenés: 2026. június 10.
A felejtés nem véletlen
Helena pere akár az igazságszolgáltatás ritka győzelmeként is fennmaradhatott volna: nőként ki mert állni önmagáért és más nőkért egy nőgyűlölő inkvizítorral szemben. Ehelyett története egy dühös férfi lábjegyzetévé zsugorodott. A Malleus Maleficarum pedig évszázadokra legitimálta a boszorkányüldözést és a nőkkel szembeni erőszakot.
Cooke szerint ugyanez a mechanizmus újra és újra megismétlődik a történelemben. A női dühből „őrület”, a dacból „bűn”, az intelligenciából „varázslat” lesz. Nem arról van szó, hogy a történelem véletlenül felejti el ezeket a nőket – sokszor éppen azért hallgattatják el őket, hogy a hatalom sértetlen maradjon.
A történetmesélés mint ellenállás
Az írónő szerint ezért van különös jelentősége a történeteknek. A fikció képes arra, hogy visszahozza azokat a hangokat, amelyeket a történelem elnémított. Az utolsó boszorkány nem pusztán történelmi regény: kísérlet arra, hogy megszólalhassanak azok a nők, akik saját korukban nem mondhatták el a saját történetüket.
Cooke úgy véli, a történetmesélés több mint művészet – a túlélés egyik formája. Lehetővé teszi, hogy a múlt elhallgattatott alakjai újra jelen legyenek, és arra kényszerít bennünket, hogy más szemmel nézzünk a történelemre.
Amikor Helena Scheuberinre gondol, nem a fennmaradt periratokat látja maga előtt, hanem egy nőt, aki képes volt nevetni az inkvizítor szemébe. Egy olyan embert, akinek bátorságát a történelem megpróbálta eltörölni – sikertelenül.
Emlékezni másképp
Skóciában, ahol C. J. Cooke él, ma is zajlik a múlt újraértelmezése. A Witches of Scotland nevű kezdeményezés azért dolgozik, hogy hivatalos bocsánatkérés és nemzeti emlékmű állítson emléket a boszorkányperek áldozatainak. Nemrég egy különleges skótkockás mintát, úgynevezett tartant is létrehoztak az üldözöttek tiszteletére: fekete és szürke szálai a hamut idézik, a vörös a vért, a rózsaszín pedig a jogi dokumentumok szalagjait.
Az írónő szerint ez a tartan ugyanazt jelképezi, amit a történetmesélés is: a gyász és az emlékezés összeszövését. Fontos azonban, hogy a múlt boszorkányait ne misztikus szörnyekként vagy romantikus mártírokként lássuk. Többségük hétköznapi nő volt – szomszédok, anyák, gyógyítók, bábák –, akiket sokszor pusztán azért üldöztek, mert túl önállóak voltak egy olyan világ számára, amely félt a női autonómiától.
A csend visszahódítása
Helena Scheuberin elhallgatása sokat elárul arról, hogyan működik a történelem. Nem az ő csendje volt ez, hanem azé a rendszeré, amely a hatalmat fontosabbnak tartotta az igazságnál. C. J. Cooke szerint minden alkalommal, amikor újra elmesélünk egy ilyen történetet, visszaveszünk valamit abból, amit el akartak törölni.
Nem tudjuk visszaadni Helena hangját. De megszólalhatunk helyette. A történelmi emlékezés feladata, hogy a múlt igazságtalanságait feltárva harcoljunk egy jobb,igazságosabb jövőért.
