30 éves A bolygó neve: Halál

Kezdetek

Az 1979-es Alien után szinte azonnal tervbe került egy folytatás, viszont a bevétel felhasználása kapcsán kialakult pereskedés (ami egyébként 1983-ig húzódott) és egy igazgatóságváltás okán egészen a 80-a évek közepéig kellett várni, hogy egyáltalán az előkészületek megkezdődhessenek. A producerek elsősorban olyan forgatókönyvírót kerestek, aki alkalmas egy ilyen nagy volumenű történet megírására. Miután belefutottak a Terminátor szkriptjébe, úgy döntöttek, a kanadai James Cameront bízzák meg. A híres űrhorror rajongójaként már a Terminátor forgatása alatt nekikezdett a munkának, és miután megírt 90 oldalt, bemutatta a Fox akkori igazgatójának.
Larry Gordonnak különösen tetszett a forgatókönyv, ezért azt mondta, ha a Terminátor siker lesz, Cameron kapja a rendezői széket. A kanadai direktor korábban már bizonyította, hogy nem idegen tőle ez a pozíció sem, ám akkor még sokan nem tudták, hogy valójában egy igazi polihisztor.

Vízió

Már az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy az alkotók nem a korábbi film formuláját akarják használni, hanem egy teljesen más koncepciót: több hangsúlyt szántak a terrornak/borzongásnak, kevesebbet a horrornak. Az első inspirációs forrás a vietnámi háború volt, amely még mindig nagy katarzisban tartotta az amerikai népet. A dizájn mellett a felállás is eleve tetten érhető a film cselekményén: a beképzelt, technológiailag fejlettebb és felkészültebb katonák a mellüket döngetve “partra szállnak” egy ismeretlen területen, ahol fejletlenebb, de sokkal elszántabb ellenféllel találják szemben magukat. Hamar megváltoznak az erőviszonyok, az önmagukról kialakított kép pedig egy perc alatt semmivé foszlik. Állítólag Cameron sokat merített Robert A. Heinlein könyvéből, a Csillagközi Invázióból, amelyben a sci-fi kiemelkedő mestere meglehetősen hasonló témáról ír.

A rendező a munkatársai szerint rendkívül despotikus, és hajthatatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy a vásznon pontosan azt lássa viszont, amit megálmodott. Ráadásul rendkívül tapasztalt a filmkészítés terén, és számos olyan készséggel rendelkezik, amellyel a produkció szinte minden területén helytállna. Az első operatőr az 1997-ben elhunyt Dick Bush volt. Nem hallgatott a rendező utasítására, akinek az volt az elve, hogy a fények segítségével keveset kell megmutatni a környezetből. Bush szégyentelenül megvilágított mindent, és saját autonómiájára hivatkozva ragaszkodott a módszeréhez, ezért távoznia kellett.

Színészek

Azt gondolhatnánk, Sigourney Weaver jelenléte magától értetődő volt, viszont egy bizonyos ideig fontolgatták azt is, hogy kihagyják a folytatásból egy bérezést illető vita miatt. James Cameronnal íratni akartak egy olyan verziót, amiben nem szerepel Ripley karaktere, viszont a rendező annyira ragaszkodott hozzá, hogy végül egy olyan összegben szerződtek le, amely az első filmért kapott fizetésének harmincszorosát jelentette.

A legérzékenyebb kérdés inkább a szereplőgárda militarista oldala volt. Elsősorban Angliában élő amerikaiakat castingoltak (tekintve, hogy a film az angliai Pinewood Studioban forgott), hogy lehetőleg azok közül kerüljenek ki a tengerészgyalogosokat alakító színészek, akik még rendelkeznek a tipikus amerikai habitussal. A baj csak az, hogy a szigetország hajlamos kicsorbítani az agresszív szellem élét, ezért legalább 3000 meghallgatás után tudtak csak kiválasztani egy tucatnyi színészt. Őket már az előkészületeket megelőzően elküldték egy két hetes kiképzésre, hogy összekovácsolódjanak, és a forgatás kronológiájában is próbáltak figyelni arra, hogy a tengerészgyalogosok jelenetei minél később kerüljenek sorra, ezzel elősegítve a bajtársiasság kialakulását. Ripleyt, a cég által küldött Burke-öt, illetve a tapasztalatban Gorman hadnagyot alakító színészek nem tudtak a kiképzésen részt venni, viszont kívülálló szerepüket tekintve jobb is volt, hogy így alakult. A gyalogosok közül egyedül az Apone őrmestert alakító Al Matthews rendelkezett katonai múlttal, és ez több szempontból is a csapat hasznára vált. Egy alkalommal baleset érte a díszletet, egyikük pedig komolyan beverte a fejét. Matthews azonnal csapatvezető-üzemmódba kapcsolt: parancsokat kezdett osztogatni, ezzel koordinálva a mentést.

Három színész már ismerte James Cameront. A nagyszájú Hudsont alakító Bill Paxton egy apró mellékszerep erejéig tűnt fel a Terminátorban. Állítólag annyira túljátszotta szerepét a castingon, hogy még ismertségük ellenére sem kaphatta meg a szerepet, azonban kicsit később Cameron megkereste őt, és közölte, hogy mégis mellette döntöttek. Michael Biehn csak később csatlakozott a produkcióhoz Dwayne Hicks szerepében. Eleinte James Remar játszotta a tizedest, akit a Dexter című sorozatból ismerhetünk, de kreatív ellentétek miatt elhagyta a projektet. Már két hete tartott a forgatás, amikor Biehnt sietve hozzácsapták a stábhoz.

A legérdekesebb talán Lance Henriksen esete, aki Bishopot, az androidot játszotta. A színész elmondása szerint a tizenkét éves önmagát akarta létre hívni alakításában, mivel sokat terrorizálták kiskorában, ám ő akkor is pontosan azzal a hideg magatartással viszonyult a vele erőszakoskodó idősebbekhez, amit a filmben is láthatunk.

Forgatás

A költségvetés 18 millió dollárra rúgott, a forgatást pedig 10 hónapban prognosztizálták, mely amellett, hogy kevés lehetőséget adott, szoros határidőt is diktált. Mindezt különösen megnehezítették a tengerentúli vezetőség és az angol stáb közti kulturális konfliktusok. A rendező sajátos mentalitása egy dolog. Ő mindenhez értett, mindenki munkáját képes lett volna elvégezni (leszámítva a színészekét), ezért minden joga megvolt arra, hogy dirigáljon. A britek kitűnő munkát végeztek, viszont nagyon lassan dolgoztak. Számukra a teaszünetek a mindennapok velejárói, ráadásul még munkajogi szempontból is kötelező volt beiktatni. Persze a rendező számára a forgatás egy nap 24 órán át tartana, ha ez a kérdés rajta múlna, viszont az angolok tántoríthatatlanak voltak, ha teáról volt szó.

Szintén konfliktus forrásnak számított Cameron kanadai származása, ugyanis a stáb java része rajongott az első filmet jegyző Ridley Scott munkásságáért, és nem tetszett nekik, hogy egy fiatal külhoni dirigál egy olyan projektben, ami egy angol filmest illetne. Cameron egy alkalommal kifakadt rájuk, amikor pénzt gyűjtöttek egy tombolajátékukhoz, és forgatás közben odasétáltak hozzá, hogy akar-e pénzt felajánlani. A rendező kifakadásán felbuzdulva a segédrendező lesétált a díszletről. Ez, valamint Dick Bush távozása csak olaj volt a tűzre, ezért a stáb sztrájkba kezdett, és csak kompromisszumos megoldással lehetett jobb belátásra bírni őket.

Az idegenek fészkében játszódó jeleneteket az Acton Lane Erőműben vették fel, ami ideális volt megannyi lépcsőjének és szerteágazó folyosóinak köszönhetően. A telepet ugyanakkor – rengeteg pénzért – meg kellett tisztítani az azbeszttől. Ezt követően a levegő állítólag tisztább volt, mint a Pinewoodban.

Dizájn

A fegyverek, a járművek és a tengerészgyalogosok felszerelése mind-mind a vietnámi háborút idézték. Ezen okból elvetették a korai koncepciókon tetten érhető gömbölyded alakzatokat és a valódi rakéták, járművek, fegyverek formáját helyezték előtérbe.

Nagyon sok konverzióval dolgoztak.

A jellegzetes impulzuskarabély (Pulse Rifle) például a Thompson gépfegyver katonai verziója és egy pump-action sörétes puska keveréke, míg a Vasquez és Drake által viselt Smart gun a német MG-42 típusú gépágyú, a dinamikus felvételek során használt Steadicam-heveder, valamint egy 250 Kawasaki motorbicikli elemeinek ötvözése.

A páncélozott személszállító jármű (APC) egy repülőtéri vontatóból lett kialakítva, ezért jóval nagyobb erőre volt képes, mint amennyivel a kezelői boldogulni tudtak (számos baleset történt emiatt).

A idegenek térnyerésének köszönhető nyálkás kérgesedés az első filmben nem jelent meg úgy, ahogyan a folytatásban, szóval ez is újításnak számított, nem beszélve a lények egyes formáiról, amiket később részleteznénk.

A legnagyobb kivitelezési bravúr nak (a Királynő mellett) mégis a rakodó exoskeleton számított, mely segítségével Ripley megvívja végső csatáját. Hatalmas súlya miatt használat közben drótokon kellett lógnia, egy darukar tartotta, illetve egy “beépített” technikus is segített Weavernek a lépegetésben.

Xenomorph

Az Aliens lényei sok szempontból eltérnek az előző részben feltűnt idegenektől, és ennek nem csak kivitelezési, de kreatív okai is voltak. James Cameron nem akart annyira véres jeleneteket, mert szerinte a vérengzés, avagy a “gore” nem félelmet, hanem undort kelt a nézőben.

Az életciklus első szakaszában szerepet játszó arctámadó (Facehugger), tehát maga a báb A nyolcadik utas: a Halálban egy tőrfarkú rák, némi osztriga és latex borítás kombinálásával született meg. Ezzel szemben A bolygó neve: Halál során marhabelsőségeket, valamint csirkebőrt használtak. Külön szót érdemel, hogy ezek a bábok animatronikája több, mint hat különböző változat kialakítását igényelte, hogy az arctámadó valódi, kiismerhetetlen fenyegetésnek tűnjön. Egy ilyen verzió például felhúzható játékként működött, de a legtöbb csak ernyedt húsdarab volt, amelyet dróton lehetett rángatni.

A mellkasrobbantó (Chestburster) a rendező javaslatára karokkal bővült, melyekkel kisegítheti magát a gazdatestből. A báb végül annyira komplex és többtagú lett, hogy egy csápra emlékeztető módon volt képes hajlongani.

A xenomorph harcos (Warrior) eleve különböző lény, mint amit az Alienben megismerhettünk, mivel az egy dolgozó (Drone) volt. Őket nem a lassú, kimért mozgás, hanem a gyorsaság és agresszió jellemezte, ezért a jelmezek kialakításánál inkább a mozgástartomány kiszélesítése volt a cél. Mivel sosem látszottak a lények teljesen, valamint a nézők sem kaptak elegendő időt arra, hogy megfigyelhessék a vonásaikat, a fő szempont az alakítás kivitelezhetősége volt, a ruhák pont emiatt gyakran hiányosak voltak. Táncosok, kaszkadőrök, testművészek vettek részt a lények megformálásában, de 2.5 méter magas bábokat is gyártottak, amelyeket különböző, groteszk testtartásban tudtak felállítani.

A királynő (Queen) a legnagyobb jelentőségű alkotás volt, és ezt a színvonalat azóta sem tudták megugrani (talán a Jurassic Parkban, de azokat ugyanaz a csapat csinálta). Az összes lényt esetén közreműködött a svájci H.R. Giger, akinek az alien-dizájnt köszönhetjük, viszont a királynőt James Cameron tervezte. Megteremtésében rengeteg mérnöki eljárás keveredett: a feje hidraulikus volt, a tözsét egy darukar szállította, a lábait külsőleg vezérelték, az arcán lévő összes vonás pedig kábelek által volt irányítva. Az óriási gépszörny jeleneteihez 16 technikusra volt szükség. Stan Winston szerint a királynő a valaha létezett egyetlen “színésznő”, akinek az utasításra adott reakciójától J. Cameron visszahőkölt.

A xenomorphok savas vérénél nem a színe volt a fő szempont, hiszen az egyszerű sárga festék. A lényeg a füstje volt, mely akkor keletkezett, amikor eltalálták a lényeket. Ehhez az alkotók titán tetrakloridot, ciklohexilamint és ecetsavat használtak, melyek egyes lövéseknél keveredtek. Ez adta a jellegzetes savgőzt.

Vizuális effektek

A film talán az egyik utolsó darab abból a korból, amikor még nem lehetett minden nehezen kivitelezhető effektet CGI-vel megvalósítani. A bábokat és a díszletet meg kellett építeni, bár adott esetben hatalmas méretekről van szó. A Sulaconál, a drop shipnél, az atmoszféra processzornál és némely jelenetek esetén az APC-nél miniatűröket használtak, viszont a falakon terebélyesedő kérgesedést valós méretben kellett kimunkálni. Egy hatalmas gipsztömbből forró dróthurokkal vágtak ki darabokat. A vizuális effektekért felelős részleg elkövette azt a hibát, hogy az erőműben lezajlott forgatás után – helytakarossági szempontoknak megfelelve – elégették a díszletet, csakhogy azok a jelenetek még James Remarral voltak leforgatva, aki távozott a produkciótól. Michael Biehn kései csatlakozása miatt újra meg kellett csinálniuk.

Zene

A tavaly elhunyt James Horner is meglehetősen öntörvényű munkafelfogással rendelkezett. Akkor bízták meg őt azzal, hogy komponálja meg az Aliens zenéjét, amikor még javában zajlott a forgatás. A finálé volt a legkardinálisabb kérdés, melyhez Horner nem tudott zenét szerezni, amíg nem volt a birtokában a kész anyag. Elmondása szerint melódiát írni egy dolog (“talán két másodpercet vesz igénybe”), de kinyújtani azt egy meghatározott ideig, mely során 30-40 eseménynek kell zeneileg megfelelni (pl. fegyvertűz, emberek vagy lények halála), már sokkal nehezebb. Pontos időzítésre volt szükség, a vezetőség viszont nem értette ezt a problémát. Cameron és Horner mindketten perfekcionisták voltak, viszont nem állt rendelkezésre elegendő idő. Meg is fenyegették a zeneszerzőt, hogy átadják másnak a feladatot, ő pedig könyörgött, hogy tegyék meg, mert sokat tanulhatna attól az embertől, aki képes erre. Végül megoldódott a fiaskó, ráadásul a két művész több filmben is együtt dolgozott a későbbiekben, viszont az eset jól szemlélteti, hogyan zajlanak Hollywoodban egy blockbuster utómunkálatai.

Hangok

Talán mondhatjuk, hogy a film a jump scare ijesztgetés atyja, mivel sok benne a lassacskán elhalkuló, majd hirtelen, sikoltással felhangosodó rész, de persze akkor ezt még nem annyira kókler módon csinálták, mint a mai horrorfilmekben. Valamennyi zaj és hang jelentőségnek örvendhetett, pontosan azért, hogy az ember félelmi állapotát, azaz a hiperérzékenységet adja át a vásznon.

Fogadtatás

Annyira elmaradásban voltak, hogy még tesztvetítésre sem volt idő. A stúdió jóváhagyta, hogy Cameron szlogenjét használják a marketinghez: “This time it’s war.” (Ezúttal ez háború), és ez tökéletesen jellemezte a koncepciót.
Már az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt az érdeklődők számára, hogy nem remake-ről van szó, hanem folytatásról, ami harcos film lesz. Ez azért is volt aggályos, mert a 80-as években nem sikerültek annyira jól a folytatások, viszont A bolygó neve: Halál megannyi ikonikus pillanatot adott a rajongóknak, amiket nem loptak sehonnan (ellentétben az első résszel, aminél az író Dan O’Bannon elismerten egy csomó sci-fiből kölcsönzött elemeket).

Nem is kérdés, hogy az Aliens még ma is megállná a helyét. A kora nem jelentene problémát az olyan nézők számára, akik még nem nézték rongyosra, vagy nem fújják kívülről az egyes dialógusokat. Semmi sem fogható egy ilyen alkotáshoz, amiben rendben van a cselekmény, hihető a koncepció, és a praktikai effektek a valóságnál is valóságosabbnak hatnak.