Rekviem a 3D-ért

Már sokat foglalkoztunk a szóban forgó technikával, különösen, hogy a 3D nyomtatás egyre népszerűbbé válik, és lassan nem csak relatíve egyszerű elképzelések megvalósítására használják, de előfordul, hogy rekonstruálnak általa egy egész várost.

Talán kevesen tudják, de a 3D filmek technológiája majdnem egyidős magával a mozgóképpel. Már az 1900-as évek elején rájöttek, hogy ha egy jelenetet két, egymástól kicsit eltérő szögben elhelyezett kamerával rögzítenek, akkor speciális kivetítéssel és/vagy szemüveggel érzékelhetővé válik a mélység illúziója. Az 1922-es The Power of Love volt az első 3D-s film, melyet még sok alkotás követett, különösen a 1952 és 1954 közötti, “aranykornak” titulált időszakban. Ezt követően a filmipar megannyi kísérletet tett a 3D népszerűsítésére, mégsem volt képes visszarángatni azt a mainstream-kategóriába. 

A kétezres évek végéig szegényes volt a kínálat: élményszámba ment, ha egy kifejezetten erre a technikára gyártott film került a mozikba. Akkor még távoli jövőkép volt csupán, hogy szinte minden filmnek legyen 3D-s változata, de még az is, hogy akár otthon is megtapasztalhatjuk ezt az élményt, ha olyan TV-t vásárlunk, amely képes erre.

Aztán jött egy nagynevű kanadai filmrendező/forgatókönyvíró, aki már egyszer letette az asztalra a világ legjövedelmezőbb filmjét. James Cameron 2010-ben nem csak rálicitált a Titanic sikereire, de megmutatta a multiplex-franchise tulajdonosainak a titkot, amivel sikerült visszacsábítaniuk a nézőt a moziba (mert ugyanis nem volt egyértelmű, hogy a 3D-ben rejlik a mozi jövője). A világszerte 2.7 milliárd USD-t hozó Avatar ugyanis olyan, addig sosem tapasztalt látványvilággal dolgozott, melyet nem kaphattunk meg az otthonunk kényelmében. Pandora varázslatos részletgazdagsága olyan világba engedett bepillantást, amit nem volt elég egyszer látni.

Az emberek elkezdtek kevesebb színvonaltalan minőségű kalózfilmet letölteni, és onnantól kezdve valamelyest többen jártak moziba. Cameron elhitette velünk, hogy a film tényleg csak moziban élmény, ezzel pedig elindította a moziba járás XXI. századi reneszánszát, melyet ma is tapasztalunk. Mára már tényleg minden filmnek van drágább 3D-s és olcsóbb 2D-s változata (nem beszélve a IMAX- és a 4DX változatokról), ami jó hír, legalábbis a termékdifferenciálás szempontjából, csakhogy a gyakorlati megvalósulás sokkal kiábrándítóbb.

Napjaink kínálata sajnos többnyire nem tölti be funkcióját. A 3D-s filmek már nem is “3D-re forognak”, hanem az utómunkálatok során manipulálják meg őket, hogy kizárólag szemüveggel lehessen nézni. Azonban utóbbiak a rendeltetésüket meghazudtolva semmilyen “elmélyülést” nem ígérnek, csak elhitetik a szemmel, hogy élesebb filmet nézünk. Sajnos már arról a élményről sincs szó, hogy többé-kevésbé benne lehetünk a filmben, hiszen egy-egy blockbusterre talán egyetlen olyan jelenet jut, amitől az ember hirtelen elkapja a fejét, vagy kinyúl egy lebegő tárgyért.

Így volt például a szégyenletesen közönséges Boszorkányvadászok esetében, ami összesen egy darab felénk repülő nyílvesszővel tisztelt meg minket, de nem volt különb a Star Wars VII – Az Ébredő Erő sem, ahol csak egyszer érezhettük egy csillagromboló hamis közelségét.

A komor valóság az, hogy egyes emberek már jobb szeretnek nem 3D-filmre menni, talán mert hiányzik a régi élmény, vagy nem akarnak pár száz forinttal többet kiadni a jegyre. Igaz, a szemüveget haza lehet vinni, hogy aztán legközelebb csak zsebre vágjuk, amivel máris spóroltunk, de őszintén, ki gondol erre, amikor moziba indul? A vége úgy is az, hogy a fiókba gyűjtött 3D-s szemüvegek a kukában kötnek ki, mert minek is tartogassunk olyan kacatokat, amiket pont akkor felejtünk otthon, amikor kellenének. A filmipar úgy tűnik, igazodik ehhez az amortizációhoz, ugyanis önmagukban is parodisztikus kísérletek látnak így napvilágot (a Piranha 3DD címében szereplő extra “D ” betű eleve a filmben szereplő lányok mellméretére utal, viszont kifejezetten említésre érdemes az FPS-nézetű Hardcore Henry, amiről a premiert megelőzve is írtunk).

Reméljük, a technika egyszer visszanyeri értékét, vagy ha nem is, a moziipar talál valami mást arra, hogy a nézőket a termekben tartsa.